A huszadik tanév, amit pedagógusként élek meg. Ez a két évtized nagyon változatos volt; színtereket, városokat, feladatköröket tekintve. Ráadásul ezidő alatt váltam anyává is. Minden szerepkör izgalmas és különleges volt, elsősorban azok miatt az emberek miatt, akiket megismertem.

-Hirdetés-

Pedagógusnak lenni szerintem annyi, mint megtanulni tanulni. Emberré nevelni magunkat és másokat az embertelenedő világban. Látni sorsokat és életutakat. Büszkén figyelni, ahogy a gyerekek bosszantó makacssága az évek során kitartássá, elköteleződéssé nemesül. Szembemenni jónak vélt önmagunkkal és formálódni. Először változni és csak azután elvárni a változást. Megtalálni az éppen elegendő segítség bátorító egyensúlyát. Hallgatni, észlelni, érezni a gyerekek rezzenését. Tehetséget keresni izgágaságban, támogatást adni  elveszettségben. Megismerni önmagunkat, tűpontosan érzékelni, ha elég, ha sok, ha már kárunkra van.

Mivel ilyen hosszú ideje vagyok a pályán, jól ismerem a péntek van életérzést. A hétvége kapuja. Meggyőződésem, hogy minden gyermek díjat érdemel, aki pénteken – pláne délután – még hadra fogható. Mai történetem hőse – egy autizmussal élő, fantasztikus kissrác – pénteki fejlesztésen vasárnapi derűvel dolgozott.

Ám az egyik feladatnál a figyelme elkalandozott. Abbahagyta a munkát és zavartan nézegetett körbe. Fülelt. Majd újra dolgozni kezdett. Megint megállt. Ismét fülelt.

– Valami zavar téged? – kérdeztem pár perc után.

– Igen. Zavar. – felelte határozottan. (Autizmusban – a szó szerinti értelmezés miatt – a válasz a kérdésre érkezik. Kifejtésre gyakran csak akkor számíthatunk, ha sokkal pontosabban kérdezünk.)

– És mi zavar? – folytattam a beszélgetést.

– Mmmmmmmmm – búgta monoton hangon.

Ekkor vettem észre, hogy bekapcsolt a termosztát. Mivel a fagyhalál már nem fenyegetett bennünket, leállítottam. Ő pedig megnyugodott és gond nélkül befejezte a feladatát. Ilyen helyzetekben folyton az jár a fejemben, hány kihívást jelentő viselkedés mögött állhat „egyszerű”, érzékeléssel kapcsolatos túlterheltség a tantermekben.

Persze azt is mondhatnák kötözködőbb kedvű egyének, „nehogy már azzal kelljen foglalkoznom, hogy zavarja a termosztát, bezzeg a mi időnkben, ezek a mai gyerekek” stb. De szerintem ez a mi felnőtt generációnk felelőssége. Mi tettük a világot inger és – információáradattá. Nemcsak gyorsabb, de impulzívabb, zaklatottabb és hangosabb környezetet alkottunk a gyermekeink köré. Miért vagyunk meglepődve, ha – mint egy becsületes tükörben – ezt látjuk bennük is. Ezzel nekünk kell kezdeni valamit. Az egész problémához képest igazán nyúlfarknyi a termosztát lekapcsolása.

Remélem egyszer végre lesz valahol, valaki, aki IGAZÁN ért minket, és elhiszi nekünk, pedagógusoknak, szülőknek, hogy a túl kicsi termekbe zsúfolt, túl nagy létszámú csoportok, túl kevés segítő szakmájú emberrel, nem a felnövekvő generáció érdekeit szolgálják. Nem tudjuk észlelni, felfedezni az egyéni nehézségeket. Vagy, ha mégis, akkor nem tudunk rájuk megfelelően reagálni. A rendszer mindhárom résztvevője túlterhelődött. Azt ugyan egyre többen érezzük, hogy zavar bennünket valami, jelezzük is, de lesz-e valaki, aki feláll és lekapcsolja a termosztátot, hogy megnyugodjunk és gond nélkül be tudjuk fejezni a feladatainkat?

Kutyifa Anikó