Kezdetben vala a népegyházi világ: ezelőtt 100 évvel (csaknem) mindenki eljárt a maga templomába, mely keretet, közösséget és tanítást adott neki. A közös éneklés a megnyugvást, a templomozás utáni beszélgetés az „egészséges információáramlást” biztosította és a fiatalok is összeboronálódtak a karzatról szemezve egymással. Harminc évvel a rendszerváltás után az egyházi/vallási szellemiség is átalakul. Ezt a baptista orgonista és teológus, dr. Matus István soltvadkerti pszichiáter is látja. Vele beszélgetek a lélek változásairól.

Aki pszichiáterhez jár, az meg fog változni? Mármint biztos jó irányt vesz majd az élete? Úgy meggyógyulunk, mintha torokfájással mennénk az orvoshoz?

-Hirdetés-

A változás csak belülről kifelé történhet, kívülről befelé nem. Bármennyire is állítják sokan, hogy mi „elgyógyszerezzük” a beteget, nagyon lényeges, hogy a paciens együttműködjön: akarjon gyógyulni!

Mik a vizsgálati módszerek?

Megvannak a megfelelő szűrések, melyek a beszélgetések, orvosi vizsgálatok során történnek meg. Az alapkérdés, hogy mi a baja a paciensnek. Mire a válasza: „Doktor úr, nem vagyok boldog”… Ez lehet bármilyen jól szituált személy is. És ha nem boldog, az kihat minden egyes pillanatára és sajnos a testi egészségére is.

Aki eljön önhöz, az beteg?

Gondja, problémája van, amit meg kell oldanunk együtt! Ha úgy tetszik, beteg bizony, egy bizonyos értelemben. Úgy is fogalmazhatnék azonban, hogy „frissítésre vár a számítógépe”. És ha ez megtörtént, akkor mintegy „kiforogja magából” a rosszat, mehet tovább a munka! De ha valaki nem vallja magát betegnek, amikor baja van, az az igazi gond!

Vallás, hobbi, pótcselekvések?

Látszólag nagyon sok megoldás van. Természetesen nem minden az, aminek látszik. A horgász sem minden esetben halat fogni ül ki a tópartra, sokkal inkább azért, hogy csendben elgondolkozzék. Ismerünk számos jó megoldást – de ezek nem működnek mindenkinél ugyanúgy. Aztán tudjuk, hogy léteznek ál-vallásos pótcselekvések is. A vallásos élet „szabadpiacán” mondhatni hemzsegnek az un. toxikus, mérgező vallások. Én vallom, ahogy Pascal fogalmaz: „Minden ember lelkében egy Istenhez hasonló, istenszerű űr van”. Kant ezt így fejezte ki: „Minden ember eredendően vallásos lény… De vajon ki mivel tölti ki ezt az űrt? Mennyire valós, isteni és pozitív ez?”

Itt jön a „hiszek a magam módján” ember?

Egy neves orvoskollégám előadásából idézek, amit én is vallok: „Ha valaki távol tartja magától a Jóistent, és úgymond a maga módján lesz hívő, vallásos, akkor előbb-utóbb borul a szekér”. Ez a maga módján vallásos c. fogalom ez rendkívül fontos. Szeretnék hivatkozni Kopp Mária professzor asszonynak a kutatásaira, aki húsz éven át ötezer fővel végezte a boldogság-kutatást, és statisztikát, és azt hozta ki, hogy a társadalomnak a legveszélyeztetettebb csoportja a magát „maga módján” hívőnek, vallásosnak mondó emberek közössége. És Európa, így Magyarország is tele van ilyen emberekkel. Tessék megnézni a nyugati kereszténységet. Nem mondják ők, hogy nincs Isten, tehát ők hisznek valamilyen Istenben, de az sajnos egy képzelt Isten: tehát nem az irgalmas Isten, nem a megbocsájtó Isten, hanem sok esetben a lusta Isten, vagy a bosszúálló Isten, stb. A társadalom legveszélyeztetettebb csoportja a maga módján hívő.

Milyen a „modern Isten”? Egy példa arra, amit kreálnak maguknak a „maguk módján hívők”?

Az emberek igen jelentős része mostanában azt keresi, hogy hogyan tud egy olyan magasabb rendű erővel, vagy intelligenciával találkozni, akit mi úgy hívunk, hogy Isten. Ezt spiritualitásnak is nevezik. Ugyanakkor a spiritualitásnak vannak olyan leágazásai, amik inkább egyfajta helyettesítések: emberi akaratból próbálunk megcsinálni, amit pedig kapnunk kellene. Ami nem igaz, egy darabig tud működni, bizonyos esetekben, utána pedig már nem működik. Az ókori, Ptolemaiosz-i világkép is működött egy darabig, holott nem volt igaz. Majd jött Galilei, és a többiek, és már nem működött… Azaz: a Föld NEM korong alakú! Igaz ez a modern bálvány-istenekre is.

Annál is inkább, mert a hit nem elég: kell a gyülekezet, a közösség, ahol az ember megéli azokat a „szent dolgokat”, melyeket életvezetéséhez fontosnak tart.

Igen, a pszichológiai hitvallás egyik fő lényege: közösség. A mai korra valaki találó kifejezéssel így mondta: „egyszemélyes csoportokból álló közösség”. Azok az emberek, akik nem túlságosan magas stressz szinten élnek, sőt nagyon-nagyon alacsony szinten, azok képesek arra, hogy nyugodt perceikben tényleg kapcsolatban legyenek egymással. Őszinte odafordulással egymáshoz, bensőségesen, intimitásban. Az a része az emberi működésnek, amelyekhez az intim kapcsolati megnyilvánulások tartoznak, ezekhez egy igazán jó alacsony stresszhormon szint tartozik. Tehát egyszerűen, ha túl magas a stresszhormon szintem, akkor csak arra tudunk figyelni, hogy elég ügyesek legyünk, elérjük azt, amit akarunk, meg ne szégyenüljünk, jól teljesítsünk stb., vagyis összegezve: önmagunkba záródunk be. Ez más szóval az egoizmus, egocentrizmus útja is egyben.

A vallási közösség egyfajta önsegítő csoport is kell, hogy legyen?

Igen. A jelenlegi problémahalmaz nem a pszichológia hibája, hanem a külső körülményeknek, a társadalomnak, amelyik embertelenül fokozza a stresszt. Mozgásban tart bennünket, ami ráadásul egy óriási hazugságra, Hamvas Béla szerint: kollektív hazugság-szisztémára épül. Kérdem én, ha például reggeli csendességet tartunk, imádkozunk, Bibliát olvasunk, szemlélődünk, és hatalmas békességet és nyugalmat érzünk, ekkor a lelkünkben (ezt egyébként az Isten adja, mint egy visszacsatolásként), ez mit csinál a magas stressz szintünkkel? Leszállítja, lefokozza, kellően nagyon alacsony stressz szintre. „Az én békességemet adom nektek”, „minden értelmet felülhaladóan”, mondja Jézus. És ekkor leszünk alkalmasak kreatív gondolkodásra, közösségformálásra, fejlesztésre, egészségi állapotunk javítására, kapcsolataink karbantartására.

Káposzta Lajos