Sokszor lehet hallani beszélgetéseket élőszóban és a médiában is, hogy van-e szükség kötelező olvasmányokra napjainkban. Nincs kiforrott álláspontom, imádok olvasni, szóval elfogult vagyok. De anya is vagyok, ezért izgatottan vártam, mi lesz a fiam reakciója az első, igazi kötelező olvasmányra. Molnár Ferenc: Pál utcai fiúk. A könyv ott volt a gyerekszobám polcán, de amikor a karácsonyi bevásárláskor megláttam a legújabb kiadást, benne a vígszínházi előadás fotóival, nem tudtam otthagyni. Úgy éreztem, minden gyerkőcnek kell egy saját Pál utcai fiúk példány. Így a fenyőfa alá került. Óriási siker volt. Naná! A kocsi CD-lejátszójából sem szól más zene körülbelül két éve. S, hogy miért? Elmesélem.

Több, mint 2 éve, hogy láttuk Beni osztályával a Vígszínházban a Pál utcai fiúkat. Azóta sem sikerült újra jegyeket szereznem rá. Sokan nyilatkozták az előadás kapcsán, hogy életük meghatározó regénye, és bár így őket ismétlem, ezt gondolom én is. Nagy felsősként végre egyedül készítettem belőle az olvasónaplót, és írtam ki- akkor még természetesen kézírással- Nemecsek monológját a Füvészkertben. A világ egyik legsorsfordítóbb fürdésének narrációját. Ahogy a félelmet átélni hagyó bátorság lemossa a lelket. Mert, aki leginkább csendben van, képes olyat mondani, hogy a Füvészkert fáinak levelei évtizedeken át fogják suttogni.

„Nemecsek ráemelte nagy kék szemét, és felelt: – Jó volt – mondta csöndesen, és hozzátette: – Jó volt, sokkal jobb volt, mint a parton állni, és kinevetni engem. Inkább újesztendeig a vízben ülök nyakig, mint hogy összeszűrjem a levet a barátaim ellenségeivel. Én nem bánom, hogy a vízbe nyomtatok.” Molnár Ferenc

Ott ültem a páholyban, és lélegzetemet visszafojtva figyeltem azokat a fiatalembereket, akik iskolapadba ülve játszották elénk, hogy nem függ életkortól a vágy, hogy legyen egy talpalatnyi föld, amit a miénknek tudhatunk. És olykor, fél szemmel az akkor még alsós fiamat figyeltem, akinek ez volt az első találkozása a színházzal.

És élveztem, ahogy a színház arra a másfél órára kérlelhetetlenül félresöpörte a digitális világot, ahogy rabul ejtette a tekintetét, és reményt adott, hogy ha valami jó, ha valami igazán értékes, azt nem teheti tönkre a telefonok, számítógépek zsarnoksága.

Nagyon különleges volt a darabban, hogy a regénnyel ellentétben nem jelentek meg a szülők. Annyira valóságos, hogy az iskola, a grund, a Füvészkert nagyon messze van a szülőktől, és a fiúknak mindennel egyedül kell megküzdenie. A barátságok, a jellemek, a közösségek milyensége tőlük függ.

Mi szülők lerakhatjuk az alapokat, de háttérmunkások vagyunk.
A fiúkban a hátország a bátorság”. 

Olyan izgalmas volt a díszlet, hogy ugyanazok az elemek építették fel az osztálytermet, a grundot és a Füvészkertet is. Vannak ilyen pillérek az életünkben, amiket magunkkal viszünk, amik változnak ugyan, de mindig azokból indulunk ki.

A gyökereink, amelyek néha biztonságot adnak, néha elbizonytalanítanak, néha felmászunk rajtuk a magasba, és gyakran azok emelnek fel. Kikémlelünk mögülük, elrejtőzünk bennük.

És olyan fájdalmasan igaz, ahogy Nemecsek ágya mégis egymagában, díszletek nélkül áll a színpadon. 

A kisfiam szerint három dolog volt nagyon szuper az előadásban. Az egyik, ahogy Nemecsek lassított felvételszerűen győzte le Áts Ferit. Mélyen igaz, hogy amikor valamit le akarunk győzni az életünkben, minden mozdulat, minden másodperc fontos.

Pontosan ki kell számítanunk, hol van önmagunkban, a helyzetünkben az a pont, aminek neki kell esni, hogy határozottan, kíméletlenül kiirtsuk belőle a rosszat, ami, ha hagynánk, elrabolná a legértékesebbet, amire vigyáznunk kell.

A második, hogy a csatát tánccal fejezték ki. Félünk. Mennyire féltjük a gyerekeinket a digitális világ harcaitól, véres csatáitól. Elolvassuk százszor, hogy hány éveseknek való a játék, megnézzük a grafikát, és agyalunk, hogy engedjük-e letölteni az újabb applikációt. Kárhoztatjuk a világot, hogy nem másznak fára, hogy nem játszanak együtt, hogy az együttjátszás sokszor egymás mellett gépezés, telefonozás.

De, ha elég határozottak vagyunk, egyszer csak kikerül a kezükből a gép, és meglátják egymást.

Kihallatszik a gyerekszobából a ccsssss, ááááááá, pprrr, bbbrrr”, ahogy egymásnak feszülnek a bionicle figurák. Ezeket a hangokat nem helyettesítheti semmilyen digitális hangeffekt. Nincs grund ma már, tudom, de ez a dolgom szülőként. Megkeresni, segíteni, megalkotni az alfa generáció grundját

A harmadik kedvenc, ahogy Nemecsek kezéből kigurul a golyó, és belecsobban a vízbe. A pillanat, ami egyetlen hangba rejti az áldozat nagyságát. Boka és a többiek fájdalma, hogy az életben van úgy, hogy igenis késő. És hogyha megszülettünk, minden fájdalmunk, nehézségünk ellenére csakazértis meg kell találnunk a posztunkat a mi grundunkon.

Mert grund lehet az otthonunk, a munkahelyünk, a családunk, az álmaink, a holnapunk. Csak legyen mindig erőnk küzdeni érte.

„Nem az a fő, hogy miért jöttél ide, hanem az a fő, hogy mikor már itt voltál, mit csináltál.” Molnár Ferenc

Kutyifa Anikó