A beköszöntő október még idén is dédelgetett a kötényében egy-két későn érő, haragoszöld tövet. Pitypangkíváncsian emelte fel üveggömb-bóbitáját.Csak néhányan maradtak már a nyári forgatagból. Türelmesenfigyelte a többieket. A méhek lassanként elunták a keresgélést, fáztak és nem döngicséltek annyit. A rét megcsendesett. Az ökörnyál itt-ott úszkált már a levegőben, békésen ringatva utasát távolabbi, ismeretlen vidékek felé.

-Hirdetés-

Néhány pitypang ragaszkodott a sárga cicomához, ők élvezték, hogy versenyt ragyognak az egyre sápadtabbnappal.Azt képzelték sárga ruhájuk státuszszimbólum és kölcsönkért fényükben jobbra- balra billegették magukat.Mintha felnőni sohasem akarnának, harsány kacajuk magabiztosan, messzire hangzott.

Voltak tétova, szirmaikat kibontani félő, hatalmas kövek árnyékában megbújó, csenevésznek tűnő pitypangok. A fejük itt-ott ferde, mulatságosan csálé, és csak a köveken sütkérező gyíkok sejtették, hogy micsoda hősies küzdelem rejlik minden egyes virág megszületésében. Hogy gigászi csata a sziklák hajszálrepedéseiből vizet meríteni, az árnyék hűséből életet teremteni és életben maradni. Sokan lenézték ezeket a félénk szépségeket, de Pitypang örömmel beszélgetett velük. Becsülte bennük a belső tisztességet, ahogyan a világot látták. Szabadságuk bölcsességben született, nem olcsó bóvli volt a hiúság vásári céllövöldéjéből.

Más pitypangok úgy óvták a bóbitáikat, hogy a legerősebb széllökéssel is elbántak. Akárhogy süvített a levegő, nem engedték a holnapnak, hogy kitépje őket és önálló útjukra induljanak. Az apró kis utódok lemondóan hullottak az anyanövények mellé és észrevétlen olvadtak bele az avar mindent felemésztő szövetébe.

Néhány különösen is vakmerő és féktelen bóbita a pitypangmama engedélye nélkül ugrott az ismeretlenben. Egymást túlkiabálva kacagtak, ahogy hirtelen jött szabadságuk szédületében pörögtek- forogtak az őszi alkonyatban.

Pitypang a saját bóbitáira gondolt. Olyan mélyen szerette őket. Óvta és vigyázta minden szirmát a nyári hőségben. Kereste a nedvességet gyökereivel a kegyetlen nyári aszályban, csakhogy egyszer, összeszedve minden bátorságát, elengedje őket. Milyen furcsa az élet. Hosszú hónapok küzdelme sűrűsödik egyetlen tökéletes pillanatban. És Pitypang tudta, érezte, nincs mire várnia. Az ősz a teljesség, az élet kiáradása.Az arató elégedettsége a vető reményének válasza. Pitypang mélyet sóhajtott, még egyszer utoljára magához ölelte a bóbitákat, mert ezen a reggelen megérkezett a szél.Súlyos, páratelt és céltudatos. És a bóbiták útra keltek.

Vidáman libegtek egyre messzebb Pitypangtól. Néhányuk még visszapördült, hogy elköszönjön és megköszönjön, de lassan mindegyik eltűnt a horizont szélén. Pitypang virágja üresen, de boldog elégedettséggel ringott. Gyökerei lazítottak a föld szorításán, szára kissé megroggyant, levelei az utolsó meleg napsugarakat kutatva dideregtek. Fáradtan vágyódott a téli álom után.

Ég óvjon, drága bóbitáim!– mosolygott és szívből remélte, hogy néhányuk visszatér tavasszal. Szeretett volna unokákat.

Kutyifa Anikó