Elgondolkodtak-e már azon, mitől különlegesek a Duna-menti országok?

Na jó: a Duna miatt: nagy víz, hömpölyög, néha árad, Johann Strauss írt rá keringőt… A mai felfogás szerint nagyon nehéz elképzelni, hogy ezelőtt 200 évvel szinte az egyetlen közlekedési út volt Európa eme szegletében! Emellett tájegységeket, népeket, háborút és békét választott el egymástól a néha haragos, máskor békés folyam.

Magyarországon csendesebb folyású. de Pozsony felett már sebesebb, gyorsabban áradó és veszélyesebb. Így volt ez annak idején is, amikor a Habsburg uralkodók hívására a Német-Római Császárság több tartományából is felkerekedtek a szegényebb vagy vállalkozóbb kedvű emberek, hogy új életet kezdjenek a Kárpát-medencében. A Rákóczi-szabadságharc után, az 1720-as években megjelentek a Habsburgok ügynökei Hessen, Baden, Württemberg és Bajorország területén, hogy toborozzanak. A betelepülés az 1700-as évek végéig, több hullámban zajlott. Járásunkban Császártöltés és Soltvadkert volt érintett ebben a népmozgásban.

Volt-e elegendő jelentkező?

Előbb-utóbb igen. Gondoljunk csak a Jancsi és Juliska mesére, melyet a német Grimm testvérek gyűjtöttek fel: a történet szerint a szegény, megözvegyült férfiember újra nősül, de így sem tudják eltartani a két gyereket, akiktől legszívesebben megszabadulnának. Ezért kiviszik őket az erdőbe és ott hagyják. Ez annak idején korántsem volt irreális helyzet: a szegény családokban nem volt mit örökölni: se ház, se termelőeszköz nem állt rendelkezésre. Ha a fiatal kirepült otthonról, sokszor azt vitte magával, ami rajta volt: a ruhája, meg néhány edény…

Ezért is hullott termékeny talajba a magyar földről érkező felhívás: telket, építőanyagot és 10 év adómentességet ígértek minden telepesnek, aki vállalja az itteni létet.

Mi történt azután, hogy valaki úgy döntött, a Magyar Királyság területén kezd új életet? Miután megváltották magukat, a helyi földesúrtól elbocsátó levelet kaptak. Ennek birtokában szabadon költözhettek a birodalom más országaiba. A telepes családok gyalog vagy kocsival jutottak el az ulmi vagy valamely más dunai kikötőig, ahol hajóra szálltak, és Ulmer Schachtelnak (magyarul ulmi skatulya vagy dereglye) nevezett, bárkaszerű hajóikon elindultak Magyarország felé.

Egy ilyen dereglye hossza 25-30 méter, szélessége 6-8 méter, sebessége 2,7 méter/másodperc volt. Ehhez nyilván a Duna vízsebessége is hozzájárult. Irányítására hat emberre volt szükség. Egy hajón 150 kivándorló kapott helyet. A tutaj hátsó része tele volt csomagokkal, ládákkal, a tyúkok és kis állatok ketreceivel, bútorokkal, ekével, vetőmaggal. Az út nagyjából két-három hétig tartott.

Mit vittek magukkal a telepesek?

Valószínűleg a legfontosabbakat. Mivel nem menekülők voltak, hanem tervszerűen útra kelő, új életet kezdő emberek, biztos összeszedtek pár dolgot: ruházatot, szerszámokat és valamennyi költőpénzt. És van még egy tényező: akik a vallásüldözés miatt, evangélikusként hagyták el lakóhelyüket, minden bizonnyal német nyomtatott Luther Bibliáét és énekeskönyvet is becsomagoltak az utazóláda aljára. Ezt azért is tudjuk, mert több feljegyzés megmaradt arról, hogy a bécsi jezsuiták átkutattak több dereglyét is, hogy elkobozzák a „tiltott irodalmat”. Aztán hogy szájon vágta-e őket valaki vagy csak halkan szitkozódtak, arról nem maradt fenn híradás.  

Ami pedig az új hazában várta őket…

… az gyakran a nagy semmi volt! Kemény munkával, járványokkal és vadállatokkal küzdve kellett felépíteniük a falvaikat. Erre Hajóson több monda is ismert. Ami azonban örökérvényű, magyarországi sváb versike, az a következő:

“Der erste hat den Tod,
Der zweite hat die Not,
Der dritte erst das Brot!”

Az első a halált kapta,
A második az ínséget,
Csak a harmadik a kenyeret!”

Káposzta Lajos