1914 nyarán kitört a „Nagy Háború”, mely 1918-ig tartott. Sokszínű világpolitikai okai, magyarországi szorgalmazói és ellenzői ismertek. Érdemes megvizsgálni azt, hogy az egyház – amellett, hogy a fennálló politikai rendet, azaz az Osztrák-Magyar Monarchia intézményrendszerét hivatalosan a legmesszebb menőkig támogatta – mit tett a gyülekezetek és az egyes hívek lelki gondozása terén. A háború az ország lakosaitól és intézményeitől az első naptól kezdve nagy áldozatot követelt meg. 1917-re az iratok szerint ágyúöntés céljából minden templom szinte minden harangját be kellett szolgáltatni. Kivételt egyes esetekben tettek. Például ha a harang az 1700. év előtt öntetett és történelmi szempontból nevezetes felirattal vagy domborművel rendelkezett. Erről a szomorú eseményről így ír az 1917. évi evangélikus esperességi jegyzőkönyv:

„Harangjaink templomba hívogató ércszava tehát elnémul, hogy megváltozott alakban, mint ágyúszó dörögjön gonosz ellenségeinkre, akik hazánk területi épségét és szabadságát akarják elrabolni. Bármily súlyos és fájó is a veszteség, amely a harangok elvesztésével egyházainkat éri, panasz nélkül kell azt elviselnünk, mert a haza érdeke kívánja ez áldozatot, a haza pedig minden előtt!”

A soltvadkerti evangélikus templom három harangja közül kettőt 1916. július 9-én szereltek le a császári és királyi hadügyminiszter ez év április 15-i rendelete alapján.
A hadsereget Schreiber Oszkár népfelkelő mérnök hadnagy képviselte mint átvevő. Maga a titulus azt sejteti, hogy eredetileg civil foglalkozású tisztet bíztak meg ezzel a hátországi – egyáltalán nem hálás – feladattal. Bizonyára sok könny kísérte tevékenységét, de az akkori feszült hangulatban és a győzelem reményében belenyugodott a lakosság a nagy áldozatba. A két átvett harang súlya 233 és 791 kg, összesen 1024 kg, melyért az állam 4096 koronát fizetett. A gyülekezet egy mintegy 400 kg-os harangot volt jogosult megtartani. Scholtz Gusztáv püspök körlevélben tájékoztatta a lelkészeket ebbéli jogaikról illetve kötelességeikről, melyet a függelékben olvashatunk.

Ugyanebben az évben értesülünk arról is, hogy egyes halasi vállalatok fém gépeit is leszerelik hasonló célokra.3

A hadikölcsönök és a megszorítások azonban korántsem sújtották úgy a magyar nemzetet, mint az a tény, hogy a férfilakosság színe-virága volt kénytelen az értelmetlen háború vágóhídjára vonulni. Soltvadkerten mintegy 900 fiatal és idősebb ember hagyta itthon feleségét, gyerekeit vagy idős szüleit. Nem hősök voltak ők, hanem mindnyájan áldozatok: idegen érdekek miatt szenvedtek, nélkülöztek vagy haltak meg távol a hazától.

Mit tehet ekkor egy lelkész, akinek az életet kell védenie? Minek van értelme? Kruttschnitt Antal minden bizonnyal a legszebb és legmagasztosabb feladatot vállalta fel, amivel nemcsak az evangélikusságnak, de a község egész lakosságának nagy szolgálatot tett. Ez pedig a lelki gondozás, a remény ébrentartása volt mind a frontharcosokban, mind pedig az itthon maradt hozzátartozókban.

Káposzta Lajos