A frontszolgálat, a nélkülözés jócskán próbára tette a bakák testi és lelki erejét az
I. világháborúban. A soltvadkerti evangélikus jegyzőkönyveket és levelezést tanulmányozva számtalan emberi sors tűnik elő. Nem csak a fronton haltak meg a férfiak, de sokan itthon is, midőn a harctéri megpróbáltatások alatt szerzett betegség vagy sebesülés idő előtt, vagy éppen szabadság alatt vitte őket a sírba. Erről így szól az egyik gépelt feljegyzés:

„A soltvadkerti evangélikus temetőben nyugvó hősi halottak:
Majer Henrik, Fábry Lajos – harctéren szerzett betegség következtében itthon halt meg
Engler András – orosz fogságban szerzett betegség következtében
Hachbold Frigyes, Hopász Imre – Budapesten kórházban
Fenster János – itthon halt meg seblázban
Kohlmann Henrik – harctéren szerzett betegségben itthon
Font András, Katzenbach Jakab – Budapesten kórházban
Font Sámuel, Weiszhab György, Weiszhab János – harctéren szerzett betegségben itthon halt meg
Font Benő – Csemenyén halt meg kórházban, hazahozták.”

A kiesett munkaerőt a háború alatt hadifoglyok szervezett munkába állításával pótolták. Ezek a szerb, orosz és román katonák állami közvetítőirodákon keresztül kerültek ki a gazdákhoz. Érdekes felhívás a „Kiskun-Halas Helyi Értesítője” című lapból 1917. június
6-án:

„A hadifogoly intézmény vezetősége felhívja a fogolytartó gazdákat, hogy hadifoglyaikat június 10-én reggel orvosi szemlére hozzák be. Ugyanazon a napon délelőtt 10 órakor tartoznak a gazdák a közgyűlési teremben a foglyokért járó pénzt befizetni.”

A háborúra vonatkozó levelezés nagyon gazdag. Több olyan irat is birtokunkban van, amelynek nem a lelkész a címzettje. A feladónál pedig ilyen szervek állnak, mint katonai hagyatéki szakelőadó, a Hadifoglyokat Gyámolító és Tudósító Hivatal vagy egyes tábori kórházak. Ezek valószínűleg úgy kerültek a dossziéba, hogy a családtagok behozták a lelkészhez, nem tudna-e az adott ügyben közbenjárni. És a lelkész segített, ahogy tudott.

Ez történt a Fiuméban (ma Horvátország) kezelt Strubl Konrád esetében is, akit a család a kiskunhalasi kisegítő kórházba akart hozatni. Mindez csak a kecskeméti császári és királyi tartalékkórházon keresztül mehetett végbe. Itt tehát két okiratra is szükség volt, amit a lelkész a következő levél kíséretében adott fel:

„Kedves Strubl! Itt küldöm a kiskunhalasi kórházba való felvételi iratát. Mutassa be a parancsnokságnak és kérje áthelyezését. Viszontlátásra. Soltvadkert, 1918. október 14. Szeretettel lelkiatyja: Kruttschnitt Antal evangélikus esperes-lelkész.”

A levél visszajött a feladónak, mivel a beteg közben eltávozott Fiuméból. A háborúnak ugyanis 2 hét múlva, október 30-án vége lett. Ez az őszirózsás forradalom napja.

A tiszteletteljes emlékezés, ami Kruttschnitt Antal nevét az öregek között a mai napig is övezi, nagyrészt ezekből a nehéz időkből fakad. Már a háború idején felfigyeltek kiváló emberi magatartására és fáradhatatlanságára országos szinten is. Az esperességi jegyzőkönyv 1917-ben ekképpen tudósít:

„Őszinte örömmel teszek jelentést arról is, hogy őfelsége a király (aki ekkor már IV. Károly, Habsburg Ottó édesapja – a szerk. megjegyzése) egyházmegyénk nagyérdemű alesperesét, Kruttschnitt Antal soltvadkerti lelkészt, közhasznú működése elismeréséül a II. osztályú polgári hadi érdemkereszttel tüntette ki. Egyházmegyénk egyik legérdemesebb férfiát érte a kitüntető királyi kegy, aki negyedszázadot meghaladó kiváló papi működésével, de különösen községe hadbavonult lakosainak és azok hozzátartozóinak érdekében kifejtett fáradhatatlan munkásságával, magát a kitüntetésre kiválóan érdemessé tette. Élvezze sokáig e szép kitüntetést, azzal a jóleső tudattal, hogy kitüntetésében az igaz érdem találta meg jutalmát.”

1918-ban nem lett vége a megpróbáltatásoknak. A forradalmak és a hadifogságban levők sorsa azonban továbbra is nagy kétségben tartotta a hozzátartozókat. Viszont a hazatérő fiatalemberek és a több éven át sírva imádkozó leányok egymásra találtak. Több olyan esetet is ismerünk, hogy idősebbek keltek egybe, mert esetleg mindketten megözvegyülve és a nélkülözésektől megtörve szerető társra vágytak. A házasságok az első világháború idején és az azt követő években a következőképpen alakultak:

1914-ben 18, 1915-ben 6, 1916-ban 7, 1917-ben 18, 1918-ban 34, 1919-ben 131. Ez utóbbi esetben jöttek máshonnan is, illetve idősebbek is házasodtak. Több katona esetében 4-5 éves jegyesség után jött létre az áhított frigy. Így a fogságból hazatért Lehoczki András esetében is, aki Font Zsófiával mondhatta ki a boldogító igent. Később ő lett a községi bíró, innen lett a „bíró Lehoczki” elnevezés.

Káposzta Lajos