Minden vallás kitermeli a maga szentjeit — ha nem is mindegyik avatja szentté őket. Tavaly volt 500 éves a reformáció (1517-2017), amikor világszerte, így országosan is a protestáns egyházak születésére emlékeztünk. Ennek folytatása a soltvadkerti reformátusok „nyitott templom” rendezvénysorozata, melyet március 11-én rendeztek meg: Női sors a “farkasok” között címmel, Meister Éva színművésznő előadásában, melynek keretén belül a múlt kapcsán a ma kérdéseit igyekeznek megválaszolni. Akik pedig eljönnek ezekre a rendezvényekre, örömmel találkoznak egymással és az előadókkal.

Szóval: szentek, példák, tanulságok…

Sokan nem ismerik, esetleg csak hallottak Árva Bethlen Katáról (1700-1759), a hányatott sorsú erdélyi református nemesasszonyról, aki ugyan békeidőben élt, élete mégsem volt mindig békésnek mondható. Két házassága után özvegyen maradt, gyermekei pedig vagy meghaltak, vagy elvették tőle őket. A volt férj rokonsága ugyanis erőszakkal katolikus nevelésben részesítette a gyerekeket, mert a karrier szempontjából így tartották jónak. Bethlen Kata ettől kezdve nevezi magát írásaiban árvának. Így fakad ki: „maradtam, mint megszedett szőlőben álló, magányos kunyhó”, de „kirekesztem magam a zajos világból, hogy a magam csendes világát felépítsem”…

Ismerős a képlet?

Magányossá vált nő, aki lelki, vallási életet szeretne élni, a közeg azonban mást diktálna. Támogatja egyházát, a nagyenyedi kollégiumot és önmagát képzi, hogy gyógyító, orvos lehessen. Közben pedig harcol.

Harcok hajdan és most

A rossz nyelvek, a családon belüli érdekek, a betegségek, a gyermekhalandóság, a politikai cselszövések — ezek azok a tényezők, melyek akár ma is megkeserítik az ember életét. Ha pedig valaki egyedülálló nő, akkor még nehezebb ezek elviselése és megoldása. Közben pedig helytáll: vagyonából tehetséges diákokat és szegény gyülekezeteket támogat.

A tanulság?

Az egyszemélyes színdarab után elgondolkodtam: mire is nyitotta fel a szememet az erdélyi származású Meister Éva előadása? Mindenek előtt a protestáns helytállásra. A nagy ökumené közben ugyanis „nem ildomos” manapság arról beszélni, hogy a katolicizmus még ezelőtt kétszáz évvel is sok ember életét megkeserítette. Nem mindig a szeretet vezérelte a felsőbb szinten meghozott döntéseket, mely gyakran családok szétszakításához, valamint református templomok lerombolásához vezetett.

Aztán mi a helyzet az elmagányosodott nőkkel? Az özvegyekkel, az elárvultakkal és a pályát tévesztett szinglikkel? Akik kitörnének onnan, ahová beszorultak — csak nincs meg rá az erejük vagy módszerük. Hogyan dolgozzuk fel a családi tragédiákat, kedves rokonok és barátok elvesztését?

Vajon hogyan segítenek ebben az egyházak ma? Működnek-e a lelkipásztori családlátogatások? Vagy éppen: a gyülekezeti keretben zajló, csoportos lelkigondozás?

Jó volt ez a templomi színház!

Káposzta Lajos