A soltvadkerti kultúrbarátok a minap előadást és sétát szerveztek a helyi zsidó temetőben. Tallózzunk kicsit az ott elhangzott gondolatokban!

Ritter Nándorné (zsidó vallástanár, kiskunhalasi hitközség):
A zsidóságnál nagyon fontos a micva, azaz a segítő szándékkal megtett dolog. Ilyen a haldoklóval és később az elhunyttal való foglalkozás. Először is mindent megteszünk azért, hogy az ő elmenetele emberhez méltó legyen. Ugyanígy a temetés előkészületei. Tudni kell, hogy a zsidó embert egyszerűen temetjük el: egyszerű hosszú halotti ing a nőknél, a férfiaknál nadrág és ing, hozzá a talesz (imasál) és a kipa (fejre sapka). Nem viszünk magunkkal semmit a túlvilágra, hiszen úgy megyünk el, ahogy jöttünk. A koporsó és az a bizonyos négy szál gyalulatlan deszka. A temetésen bárki mondhat beszédet, ami az elhunyt jócselekedeteiről szól, és nem szükséges a rabbi jelenléte. A sír behúzását a férfirokonság kezdi el, ez is a tisztelet jele. Viszont a lapátot nem kézbe adják, hanem beszúrják a földbe és onnan veszik át. A sírra egyszerű sírjel kerül, csak később állítanak követ. Ezen latin és héber írásjelek szerepelnek, a család döntése szerint. Később, a sír meglátogatásánál nem virágot, hanem egy követ/kavicsot teszünk rá. Ez emlékeztet a sivatagi vándorlásra, amikor a vadállatok kiáshatták volna a holttestet, ha nem így tesznek őseink. A gyászévet meg kell tartani. Hogy miért? Mert így megélünk minden ünnepet az szeretett családtag nélkül.

Káposzta Lajos (evangélikus esperes-lelkész):
Az Ószövetség számos gondolatot tartalmaz a zsidóság halottkultuszáról, és a törvények is sok mindent szabályoznak. Olvashatunk arról, hogy halálesetkor megszaggatja a gyászoló férfi a ruháját: az apa, az anya, a gyermek és a házastárs elvesztésének ez a külső jele. A zsidóknál a temető olyan szent hely, mint a zsinagóga: fedetlen fővel férfi nem megy be, a nők pedig kendőt tesznek a fejükre.

Nem mindenki juthat be az Ígéret Földjére. Tudjuk, hogy a várva várt úticélt a sivatagi negyvenéves vándorlás Mózes is csak messziről, a hegyről nézhette meg. Sokan vagyunk így vágyainkkal és céljainkkal. Viszont útmutató lehet mindenkinek Mózes testvérének, Áron főpapnak az áldása, mely a keresztyén istentisztelet végén mindig elhangzik: „Az Úr áldjon meg titeket… és adjon tinéktek békességet!” Ez azt jelenti, hogy a temetés után újra élővé kell válnunk!

Szabadiné Viszmeg Erzsébet (történelemtanár, helytörténeti kutató):
Családi kötődésemre tekintettel két település zsidóságával foglalkoztam behatóan: Jánoshalma és Soltvadkert mára már eltűnt családjaival. Vadkerten mintegy 500-an lehettek 1944-ig, az elhurcolásig. A II. világháború meggyilkolt hatmillió zsidóból 3-400 lehetett városunkból. Akik visszajöttek, nem sokáig maradtak itt, mert életük ellehetetlenült: elköltöztek Budapestre, Izraelbe vagy Amerikába. Tudjuk, hogy évente több család eljön a temetőbe emlékezni a síroknál, erről tanúskodik a temetőgondnoki feladatot ellátó Péntek Józsefnénél lévő, szépen vezetett emlékkönyv.

Mit kell tudnunk a két világháború közötti helyi hitközségről? Zsinagógával, iskolával, kóser vágodával és rituális fürdővel rendelkezett. Rabbi és kántor is teljesített szolgálatot. Tudunk néhány családtörténetet is. Grätzer István orvos volt, akinek nevét utca is őrzi. A feleségével a 70-es években még levelezett a helyi helytörténeti szakkör, melyet Kutasi Frigyesné történelemtanár vezetett. A birtokomban van a szakköri napló, mely féltve őrzött kincs. Fogler Izidornak a Hősök terén volt ékszerüzlete. Fia, Fogler Sándor kézírással megírta visszaemlékezését a vészkorszakról. A Székely család működtette a mai Tüzép mellett lévő nagymalmot. Vadkerti Zsigmondnak az Eötvös és Petőfi utca sarkán volt boltja, melyre az öregek még úgy emlékeznek: „a Zsiga-bolt”. A Deutsch család borkereskedő volt, mint sokan mások.

Végül néhány adat:
Mátyus Lajos helytörténész egy korábbi Vadkerti Újságban 218 sírkövet említ. 2003-ban 137 sírkövet számoltunk. És most? A temető pusztul, bár nem a vandalizmus miatt. Minden esetre távozáskor a rituális kézmosáskor dobtuk az aprópénzt a vízbe a liberer-nek, azaz a temetőszolgának.

Mert neki ez a tiszteletdíja. És legyen még sokáig!

Káposzta Lajos