Szántás közben találták meg Bócsa határában szeptember elején azt a félbetört malomkövet, mely évtizedek óta hányódhatott ott, félig a földbe süllyedve. Hárman-négyen veselkedtek neki, amíg sikerült felrakni és elvinni onnan. Azóta aztán kifaggattuk, miről is mesél nekünk ez a kő.

Idős Zsikla Imrénél és feleségénél, Vén Margitnál ülök soltvadkerti házukban. Ők odavalósiak: Margit néni éppen ott nőtt fel, ahol a malomkő hajdan működött. Ahogy meséli, konkrétan Bugac és Bócsa között állt a szélmalom egy kis dombon. Jobban mondva: a szerkezete olyan volt, mint egy malomé, de terménydarálóként működött az 1950-es évek végéig.

Mint mesélik, a tulajdonost Kakas Ferencnek hívták, épp úgy, mint a területet: „Kakas-dűlő”. Több kilométerről, a bócsai és a bugaci tanyákról hordták ide a gazdák a darálni való terményt: rozsot, árpát és kukoricát. A malom nem volt hangos és két ember elég volt a működtetéséhez. Megjött a gazda a szekéren, levették a zsákokat (bár a szegénység miatt volt olyan is, aki csak fél zsákkal hozott) és felöntötték a garatra a magot. Onnan befolyt a két malomkő közé és megőrlődött. Ezt odahaza még átrostálhatták: a kisebb szemcséjűt adták a csirkéknek, a nagyobbat pedig bekeverték a csávába a malacoknak. Ebbe aztán kerülhetett még aprókrumpli vagy főtt tök — mikor mi volt.

Ahogy Imre bácsi visszaemlékszik, az épület egy kis dombon állt, ami mára már csaknem teljesen eltűnt. Olyan 6-7 méter magas lehetett, vályogépület, kúp alakú toronnyal, szélvitorlával. Ez ki volt kötve, és ha jött valaki, befordították szélbe majd megkezdődött a darálás. Nyilván csak egy kőpárral dolgoztak: az alsó volt a stabil, a felső pedig forgott, amit a szélkerék egy áttételen keresztül mozdított meg. A terményt a felső kő lyukába öntötték bele egy garaton (tölcséren) keresztül és oldalt pedig kifolyt az őrlemény. Elég volt egyszer átdarálni. Ezután a molnár kivette a vámot: a dara egy része őt illette — vagy ahogy éppen megegyeztek.

Más szélmalom errefelé nem működött az 50-es években, viszont Margit néni nagybátyjának, Burján Józsefnek volt egy szárazmalma. Ez ugyanúgy, egy kőpárral dolgozott, viszont egy erre a célra betanított ló működtette. Befogták és járt körbe engedelmesen, így mozgott a felső őrlőkő.

A szélmalom szerkezeti részei fából voltak, a fala pedig vályog. Akkoriban úgy építkeztek: leraktak néhány sor téglát, arra kátránypapírt és úgy jött a vályogfal vagy a 60 centis vertfal. Mármint a módosabbaknál. A szegényebbek csak elsimították a földet, és máris verték rá a falat. Csak ez hamarabb felázott, ha jött a belvizes időszak.

Malomkő darab

Megtalálási hely: Bugac, Kakas-dűlő, nem messze a bócsai határtól

Megtalálás ideje: 2018. szeptember 8.

Megtalálók: bócsai vadászok, ifj. Balogh Lajos elnök helyettes

Anyaga: mészkő. Látható jelölés, mesterjegy: nincs
Méretei: hossza (volt átmérő): 100 cm
            legnagyobb szélessége (volt sugár): 50 cm
            magassága: 15 cm

A néprajzi szakirodalom szerint a Dunántúlon és a Tiszántúlon is őröltek szélmalmok, de igazi hazájuk a Duna–Tisza köze volt. Ott épültek tömegesen, ahol a vízimalmi őrlésre nem volt lehetőség, és korábban főleg szárazmalmok működtek, amelyek száma az 1860-as évek elejétől egyre fogyott. Sok helyen a szélmalmok a kis teljesítményű lójárgányos szárazmalmokat váltották fel.

Figyelmet érdemel, hogy 1894 és 1906 között, amikor a szélmalmoknak a gőzmalmok már óriási versenytársat jelentettek, a Duna-Tisza közén és a Tisza-Maros szögében a szélmalmok száma alig csökkent. E tájakon ugyanis a nagyszámú tanyai népesség inkább a közeli szélmalmokba vitte őrletni kenyérgabonáját és daráltatni kukoricáját, mint hogy a messzebb eső városi, falusi gőzmalomba kelljen szállítania.

Az 1920–1930-as években a még fennálló szélmalmok darálóként működtek: állati táplálékul szolgáló kukorica-, árpadarát állítottak elő. Az utolsó, még működőképes szélmalmokat a hatóságok 1950–1951-ben állították le.

A malom szerkezete nagyjából mindenhol ugyanaz volt: szélkerék, mely egy fogaskerék áttétellel hajtotta meg az őrlőszékben levő malomkövet, vagy köveket.

A történet vége
A tulajdonosnak volt ugyan fia, de ő beteges volt, nem vihette tovább ezt az ipart. Meg aztán éppen ez az időszak volt a téeszesítés időszaka: megszűntek a magángazdák, nagy tételben történt a termelés és azt a mennyiséget már modern malomipari gépekkel darálták meg. Mint mesélik, még egy darabig állt a malom, aztán lebontották, széthordták. Csak ez a törött kő maradt a helyén. A mélyszántásokkor befordulhatott, és csak ennek a véletlennek köszönhette, hogy napvilágra került. De legalább elmondhatta a meséjét.

Káposzta Lajos