Kegyelmi lakodalomnak nevezik azt, amikor egy házaspár a 70 éves jubileumát ünnepli. Ritka esemény, és ahogy a házasságkötések kitolódását, valamint tartósságát nézzük, egyre ritkább is lesz. Éppen ezért örültem nagyon, amikor egy ilyen beszélgetésre kaptam meghívást.

-Hirdetés-

Tuskán István és Soós Erzsébet Fischerbócsán, tanyán laknak. Pista bácsi éppen 90, Erzsike néni pedig 87 esztendős. 1947. március 2-án mondták ki a boldogító igent az ottani kistemplomban. Fiatalok voltak és a háború utáni nehéz években együtt akartak nekiindulni a nagy életnek.

  • Hogy ismerkedtek meg? — teszem fel az első kérdést.

Papa, te kezdted. Kezdjed akkor most is! — így Erzsike néni. Egy időben együtt jártunk iskolába — kezdi a történetet engedelmesen Pista bácsi mosolyogva. Tóth Béla tanító szigorúan fogott minket, rendet tartott. Aztán vasárnaponként eljártunk a fischeri gazdakörbe táncolni, volt ott mindig valami egyszerű zenekar: hegedű, cimbalom, citera, mi meg énekeltünk hozzá úgy este 11-ig. Illetve Erzsike inkább, én meg néztem.

  • Mi tetszett meg ebben a kislányban?

Hát, ahogy táncolt, meg énekelt.

  • És Erzsike néninek?

Szép gyerek volt: magas, csinos! Ő volt a legkülönb ott!

  • Hogy volt a lakodalom?

Az uramnak, mivel nem volt katolikus, hanem evangélikus, reverzálist kellett adnia. Azaz: hogy belép a katolikus egyházba és a gyerekek is ezt a vallást követik. Ez akkor így ment. Az esküvő után az én anyámhoz költöztünk. Egyedül élt már akkor, hisz apánk meghalt a háborúban. Amúgy a férjem családját lenézték a szegény sora miatt, de miután odaköltöztünk, többet egy rossz szó nem esett. Elfogadták.

  • Hogy kezdődött a közös életük?

Sok munkával — mondja Pista bácsi. Gazdálkodtunk, ahogy tudtunk. A II. világháborúból éppen kimaradtam, de 1951-ben behívtak katonának a Dunántúlra. Mivel családfenntartónak minősültem, csak 2 hónapig voltam bent, aztán leszereltek, de ennyi éppen elég is volt ebből. Addig az asszony magára maradt a kukoricással, ami abban az évben a rossz körülmények miatt nem hozott semmit. Aztán hizlaltunk teheneket és disznókat, amit a szövetkezet átvett. A földet lóval műveltük, és megtermeltük, amit lehetett. Volt borunk is, építgettük a tanyát, a hétvégeken pedig még lakodalmakba is eljártam főzni. Na igen: annak idején házaknál voltak a nagy sátras lakodalmak.  

  • Aztán hallom, nemrégiben volt egy kis ünnepség!

Jaj, igen — meséli meghatottan a mama. Mondták a lányaink, Erzsébet és Éva, hogy szépen fel kell öltöznünk, mert elmegyünk valahova. Erzsi lányom még a ruhákat is összekészítette, hogy mit vegyünk fel. Na, beültettek az autóba és kivettek minket Éváék tanyájára. Hát, ott már aztán láttuk, hogy mi készül és sírva fakadtunk. Az egész család ott várt minket, unokák és dédunokák, és megköszöntettek minket a nagy évfordulón. Nagyon szép alkalom volt!

  • 70 év. Mi volt, ami megtartotta magukat ennyi időn keresztül egymás mellett?

Hogy mi? Hát hogy szeretjük egymást. Ennyi.

Epilógus:

Tuskán István egyedüli gyerek volt. Már hat éves korában libapásztorként szolgált, de azután is sokszor kellett cselédnek mennie. Abban az időben sok helyen rosszul bántak a cselédekkel, így gyakran „váltott állást”. Viszont a községi közigazgatás dolgozói odafigyeltek arra, hogy legényember ne legyen munka nélkül, és ha nem volt sem földje, sem munkája, előfordult, hogy figyelmeztették ennek veszélyeire. Így aztán idővel mindenki beletanult a gazdálkodás titkaiba. Már, ami akkor ezen a homokon lehetséges volt… Kirándulni kétszer voltak eddig: egyszer a Büdöstón, egyszer pedig Cserkeszőlőn.

Káposzta Lajos