A héten egy kedves ismerősöm azt kérdezte, honnan nyerem az energiám. Gyakran úgy érzem, bárhonnan is, nem elég; azért sokféle válaszom van. Most a futásról szeretnék mesélni. Életem első futásélményéről.

Igazság szerint persze nem ez az első. Ifjúkorom meghatározó futásélménye a középiskolás Cooper-teszt volt. Katona József Gimnázium, salakos körpálya. Aktív röplabdázó osztálytársnőm a 10. perc körül – ki tudja hányadszor körözött le – lelassított, kedvesen megkocogtatta a vállam, és annyit kérdezett: „Jól vagy? Mintha magadon kívül nyöszörögnél?!” Nos, ezt csak azért gondolhatta, mert magamon kívül nyöszörögtem. Akkor úgy éreztem, fusson, aki rá van szorulva. Aztán húsz évvel később, rászorultam. Azóta akkor nyöszörgök magamon kívül, ha nem futok.

-Hirdetés-

2013-ban egy étkezés szempontjából embertelenül jól sikerült húsvét vasárnapon kezdődött minden. Embertelenül alatt értendő: soha senkinek nem szabadna ennyit enni. Nemhogy egy nap, de három alatt sem. Fogtam magam este, felvettem a még éppen rám jövő tréningnadrágomat és kimentem a vizuális szempontból ideális, gyéren megvilágított utcára. És futni kezdtem. Haha, nem eszik olyan forrón a kását! A tüdőmben lapuló, évek óta nem használt léghólyagocskáim hangosan nyikorogtak és erősen megkérdőjelezték józan eszemet.

“Mi a jó eget csinálok? Évek óta punnyadnak, hagyjam már őket lógva’!” Ezen az állásponton voltak.

Tekintve, hogy egyre hangosabban tiltakoztak, sétára váltottam. Egy darabig. Aztán úgy gondoltam, jó lenne megmutatni ezeknek a szemtelen kis léghólyagoknak, ki az úr a háznál. Újra nekiiramodtam. Volna. Nevezzük mondjuk, komolyabb sétának, mérsékelt térdemeléssel. Fent említett léghólyagok rájöttek, ennek fele sem tréfa. Jeleztek a szürkeállományomnak, hogy “ezidáig ismeretlen munkamorállal állunk szemben”.

Rendben. Oxigén be, lábak másfélszeres sebességbe kapcsolva. És akkor csodák csodájára, tényleg elkezdtem futni. Nehogy elhiggyétek! Következett a szédülés. Az alábbi gondolatok kíséretében álltam meg:

„Elég ebből, eddig is megvoltam! Nem szégyen az úszógumi, legfeljebb nem süllyedek el, ha jön a szökőár! Kicsit ugyan messze van a tenger, de sosem lehet tudni.”

Csendes magányomban sétálgatva, megszólalt az önbecsülésem. Már csak ő hiányzott. Ő a legrafináltabb. Sok helyzetből kisegített, adtam neki egy esélyt. Azzal állt elő, hogy évek óta tervezem ezt, irigykedve olvasom mások futós posztjait, csak lenne tán valami haszna, ha felemelném párszor a térdemet. Jó. Velem lehet beszélni. Folytattam szavannai tavak partján kocogó vízilovakat idéző mozgásomat.

Egyszer csak a fülemben azt mondták a hangok – nem a fejemben, nem kell aggódni –, hogy “az ön által megtett távolság 1 kilométer”. Ez megdöbbentett. Úgy le voltam izzadva, mint egy ló. Most ilyen lovas hasonlatok jutnak eszembe. Borzalmas látványt nyújtottam. Erre valaki azt mondja rám, hogy Ön. Ez tényleg, totál kiakasztott. Most tekintsünk el a szegény anyuka, eléggé kilehet, ha így megörül egy géphangnak gondolatoktól.

Rájöttem, hogy hosszú idő után, újra ÖNmagam lehetek.

Elementális erővel borított el a tudat, milyen gyorsan el tudom felejteni, hogy létezem. Mármint, úgy igazán. Hirtelen megértettem, hogy hóbortos kis léghólyagjaimon kívül, hány olyan alkatrészem van, amit arra teremtettek, hogy használjam. Akkor ott, abban a pillanatban ezt az ajándékot a futás adta nekem, és ezt nem felejtettem el azóta sem.

A minap, amikor a fiam nagyon fáradt volt, én meg biztattam, ezt találta mondani:

“Jó, anya, te könnyen beszélsz! Kemény vagy, mert futsz!”

Nem tudom, kemény vagyok-e, de hálás igen. Minden egyes kilométerért, mert a futás szabadság. Szabadság érzése, mikor futok és szabadság abból a mókuskerékből, amibe beleengedem magam.

Tele van az életünk olyan szófordulatokkal, amik a futással kapcsolatosak. A tej kifut, amikor felforr, lótunk-futunk egész nap, leszaladunk a boltba kenyérért, az élet elrohan mellettünk. Lehet, hogy a testünk többek között futásra is teremtetett? A futás számomra az élet ünnepe. Ma már, ha felemelem a térdem, azok az egykor unalmukban lassan elfonnyadó léghólyagocskák régi ismerősként üdvözölnek, és versenyt harsognak az izmokkal.

Még, még, még! Fuss, mert rá vagy szorulva!

Kutyifa Anikó