Elszomorítóan alakul a közösségi oldalakon a felnőtt kommunikáció. Félelmetes, hogy mit művelünk egymással egy-egy cikk, megosztás alatt. Néhány éve foglalkoznak csak a gyerekek körében a cyberbullying – internetes zaklatás – jelenségével, de szerintem, amit a felnőttek képesek végrehajtani a csoportokban, kimeríti ennek kereteit. Sőt, bőven túlnő rajta.

-Hirdetés-

Néhány évtizede azért tudjuk, hogy valamit nagyon, de nagyon elrontottunk ittlétünkkel kapcsolatban. Áldatlan tevékenységünket nevezzük mondjuk, gondatlanságból elkövetett földpusztításnak.

És mégis 2020 áprilisában a nagykorúságot elért társadalom egy része úgy viselkedik, mint egy hisztis gyerek, akinek hiába mondják, mi a szabály.

Szülőként néha azt is elvárjuk, hogy indokként elég legyen a „csak”. Mi felnőttek meg azt se fogadjuk el indoknak, ami annyira tanulságos, hogy már fáj.

Elég young adult, utópisztikus regényt olvastam ahhoz, hogy kábé bármit el tudjak képzelni az ügyben, mi a csudát keres ez a vírus a világban. Csakhogy. Nem vagyok sem tudós, sem kutató, sem politikus. Nem vagyok döntéshelyzetben. Átlagember vagyok. És igazából csak érzéseim vannak a dologgal kapcsolatban, mégpediglen, hogy ez az egész nagyon félelmetes. Túl sok szempontból.

A heti egy bevásárlásomat már elhasználtam, mikor észrevettem, hogy nincs itthon kamillatea. Úgy döntöttem, futva megyek érte. A Teréz Gyógycikkhez a Lidl parkolójáig ért a sor. Egy ideig én voltam az utolsó, aztán utánam is következett valaki. Az ember öt hét után már zsigerből érzi, hogy mennyi a két méter. A hölgy azonban folyamatosan araszolt felém. Én meg araszoltam az előttem álló felé. De vészesen kezdtem átlépni abban az irányban is a két métert. Közben fújni kezdett a szél. Már csak abban reménykedtem, hogy a nyári melegben futás következtében kialakult illatom az aerodinamikai folyamatoknak köszönhetően valahogy megfékezi a hölgyet. De, ami miatt írok erről, az az, hogy nagyon ideges és mérges lettem.

Volt egy részem, ami szeretett volna kiabálni, hogy „az ég áldjon meg, mi kellene ahhoz, hogy ne közelíts?

Hogy Győrfi Pálnak akkora haja legyen, mint Mel Gibsonnak a Rettenthetetlenben?!” A másik részem szerencsére mozgósította az endorfint, ami futás közben keletkezett, így nem voltam bunkó (hangosan).

Ezzel csak azt akarom mondani, hogy értem én, hogy mindenki ideges és véleménye is van, de egyszerűen muszáj, hogy vegyünk egy nagy levegőt, mielőtt virtuálisan vagy a valóságban „letépjük” a másik fejét azért, mert másképp lát/gondolkodik/érez/fogalmaz, mint mi.

Annyira szimpatikus egyébként a fentebb már emlegetett Győrfi Pál. Tulajdonképpen egy ország nevet a „belőle” készített mémeken. És ő mit csinál? Tovább nevet! Nem megsértődik, nem kéri ki magának, hanem részt vesz a fia által készített TikTok videókban. Nagyon tisztelem ezért!

Felülemelkedni és magasabb célokat szem előtt tartani. Sok tanulnivalód van még, emberiség!

Kutyifa Anikó
Címlapkép: ma.hu, leet.hu