Vannak találkozások, amelyek, ha az egész életünk ívét nézzük, apróságnak tűnnek. Mégis fontos adalékai napjainknak.

Van egy bácsi, akivel szinte mindennap találkozom, amikor futok. Int, mosolyog és mond valami kedveset. Én intek, mosolygok és megköszönöm. Ettől a találkozástól minden futás egy kicsit kedvesebb számomra.

-Hirdetés-

Az egyik gyógyszerem nincs magyarországi forgalomban. Amikor a patikával beszéltem, a munkahelyem címét adtam meg. Mire felvették a telefont, már nem lehetett módosítani, mert a csomagot átadták a futárnak. Tanácstalanul álltam a nappaliban. Hirtelen felpillantva – a szúnyoghálós ajtón át –, megláttam a GLS feliratot az utcán. Mint egy eszelős rohantam ki és integettem az időközben mozgásba lendült kocsi vezetőjének. A futár megállt az úttest közepén, gyakorlatilag keresztben és letekerte az ablakot:

–  Te jó ég, úgy integettél, mintha az életed múlna rajta! – nevetett.

Tulajdonképpen így van – feleltem, és már hadartam is a csomagszámomat, hátha megszerzem végre az „anyagot”.

Kedvesen nyugtatott meg, hogy a számot hiába ismételgetem, mint valami szédült mantrázó, nem az övé az a terület. De felírta a másik futár mobilszámát, aki úgy döntött: „Tudod mit, hazafelé beadom neked”.

Azon gondolkodtam, mennyi ilyen kedves történet tette élhetővé a lassan ködbe vesző, karanténos időszakot. Helyzetek, amikor emberként bántunk egymással. A héten találkoztam Gárdonyi Géza megszívlelendő mondatával: „Én csak egy méltóságot ismerek, ha valaki megérdemli az ember nevet”.

Most, amikor ülök a billentyűk felett, ezernyi apróság jut az eszembe, amiért hálás vagyok, ezekben az átmeneti, lassan nyíló, májusi napokban:

Hetvenegy nap után megölelni a húgomat. Maszk nélkül látni kedves ismerősöket és örülni a maszk áldásos takarásának, kevésbé kedves bolti eladókkal való kommunikáció esetén. A futás első 500 méterén összetalálkozni egy akkor már hazafelé tartó futóval, és mosolyogva felelni: „nem tudom hány kilométer lesz ma”. Eltévedni a szőlők és gabonaföldek között, és tényleg nem tudni hány kilométer lesz ma. Egészen közelről látni egy sárgarigót. Halálra rémülni, aztán megállíthatatlanul nevetni a testvéreddel, amikor szintén egészen közelről felszáll mögöttetek egy fácán a gabonamezőből. Elégedetten nézni a szeretteidet, ahogy az délelőtt főzött ebédet eszik. Jó vércukorértékeket mérni napokon át. Egymás mellett olvasni pizsamában. Látni a gyermeked, ahogy boldogan pattan fel a számítógép mellől, mert az aznapi utolsó leckével is végzett.  Hallgatni, ahogy végre esik. Gyerekeket látni a sétálóutcán fagyitölcsérrel.

A home office, a homeovi, homesuli és az #egymilliópékországa korszak véget ér. A polcokon újra van liszt, élesztő és vécépapír. Tizenegy héten át mi maradtunk otthon, most arra kell vigyáznunk, hogy a házunk maradjon otthon. Igazi, karanténban próbált, békés és biztonságos otthon.

Kutyifa Anikó
A kép forrása: pixaby.com