Akkor éreztem először, hogy öregszem, mikor egykori tanítványaimnak gyermekei születtek. Ez fontos mérföldkő egy tanár életében. Hatvani Adél édesanyját nemcsak, hogy tanítottam, de abba az osztályba járt, akikkel első, éles tanítási helyzetem volt 1999 tavaszán. Afrika, Ausztrália és Óceánia összefoglalás. Azt mondtam, hogy a Nigernek tölcsértorkolata van. Amikor a gyakorlatvezető tanár jelzett, hogy rosszul mondtam, az osztály megvédett: „Most Anikó néni tartja az órát!” Az ember sosem felejti el az első órát és osztályt.

-Hirdetés-

Nagyon megrázott a hír 2018-ban, hogy Adél kórházban van és komoly küzdelem vár rá. Az egyik legrosszabb emberi érzés a tehetetlenség. Az Adélért futok csoport azért jött létre, hogy megtegyük azt, amit tudunk.

Ahogy teltek a hónapok és Adél gyógyult, a csoport – valahol útközben – közösséggé vált. Még mindig központi szerepet játszott a támogatás, de inkább bátorítás, futó-hátország lettünk egymás számára. Mikor véget ért a kórházi kezelés, felmerült bennünk, hogy megszüntessük. Kittyvel beszélgetve arra jutottunk, hogy mindannyiunk számára túl fontossá vált ahhoz, hogy elengedjük. Új tagok érkeztek. Követtük Adél gyógyulását és egymás futásait.

Szoktak ezen gúnyolódni, hogy az a futás, amit nem posztolunk, nem is történt meg. Ám, ha egy esős vagy szeles napon az orrunkat sincs kedvünk kidugni a házból, de meglátjuk, hogy egy ismerős posztolt, az emberben feléled a „csakazértis”, az „én se legyek puhány” vagy a „bárcsak olyan lennék, mint ő” életérzés. Aztán bekötjük a cipőfűzőt és elindulunk. Onnantól az már csoda. Bár előfordul, hogy egy futás nehezen megy vagy a hátunk közepére sem kívánjuk, de olyan nincs, hogy „minek is kezdtem bele”. Ez a futás titka. Mindenki érzi, aki belevágott és az élete szerves része lett. Ajándék. Örök kötelék. Akik valamilyen oknál fogva nem futhatnak, azok is futók maradnak a szívükben.

Lakatos Évi, a csoport egyik oszlopos tagja fundálta ki és fogta össze az akciót, melynek eredményeként tegnap ­megleptük Adélt. Ki kocsival, ki futva érkezett a Popeye kocsma előtti gyülekezőre és együtt indultunk a családhoz. Sokan most kötöttünk először arcot a facebook-on olvasott nevekhez. A kapuhoz érkező Kitty könnyei nem kevésbé potyogtak, mint a mieink. Alig telt bele néhány perc, már Adél kínált bennünket szamócával és kókuszgolyóval. Évinek pedig be kellett tartania az ígéretét – igaz szigorúan csak egy körömre kiterjedően –, hiszen a lakkozás is a meglepetés része volt. Beszélgetés és fotózkodás után a család visszakísért bennünket a gyülekező helyre. Így eshetett meg, hogy végre nemcsak AdélÉRT, hanem AdélLAL is futhattam.

A gyógyulás útja még tart és mi boldogok vagyunk, hogy a bátorsága töretlen, a mosolya végtelen. Talán ez az élet lényege. A folytonosan körbeérő, egymást támogató szeretet. Legyen ez a kincsünk az idei gyereknapra! Ég óvjon, Adél! Köszönjük a példamutatást!

Kutyifa Anikó

A képeket a csoport tagjai készítették.

  Fotógaléria:

  Fotók megtekintése (15 db kép)