Nemrég értékes tárgyakkal gazdagodott a keceli múzeum. Családi hagyatékok eszközei az ajándékok, régi mesteremberek kéziszerszámai, dédnagyanyáink konyhai eszközei kerültek a „közkincsek” gyűjteményébe.

-Hirdetés-

Kevesen emlékezhetünk már egy régi asztalosműhelyre, a forgácsillatra, a harsogó gyalu hangjára, a szálló fűrészporra, régi mesterekre, akik ezekkel a szerszámokkal, kézi erővel alkottak. Nem sokan láthattunk háztetőt nádazó (nádaló?) tetőfedő mestert, akinek a szerszámai nevét sem tudjuk már. Mostanában kevesen szitálják a lisztet, rostálják a tarhonyát, szelelik a babot, otthon sütik a kenyeret.

Az ünnepi asztalra még esetleg felkerülnek az értékes porcelánok, de talán már nincs rájuk szükség a családban, mert van másik. Dicséretes ha valaki, valakik felajánlják a múzeumnak az értékes, de már nem használt tárgyaikat.

Így tett Frank István és családja, akik egy régi asztalosműhely szerszámait ajánlották fel a múzeumnak. „ A 19. század közepéről származó szerszámok többségét még Frank István dédapja készítette Nemesnádudvaron, ahonnét az asztalosdinasztia Kecelre származott. Az egyik gyalun V. M. monogram és az 1839-es évszám található. Kisiparos munka, kézzel készített. Anyaga diófa, a szerszámtartó rész borovi fenyő. Utoljára az 1960-as évek elején volt használatban Kecelen. Bútorokat (konyha, szoba), nyílászárókat (ablak, ajtó), székeket, főleg háztartási eszközöket készítettek rajta. Eredetileg 30-40-féle gyalu tartozott hozzá.”

Horváth Helga és Keresztúri Imre értékes porcelán készletekkel és a régi háztartásban használatos eszközökkel, nádtetőkészítő szerszámokkal ajándékozták meg a múzeumot.

„Amikor a múzeumba beérkezik az adomány, akkor az első dolog az adományozó alapos kifaggatása. Ugyanis az elsődleges információkat a tárggyal kapcsolatban tőle szerezhetjük meg a legkönnyebben. Eszerint: kié volt, mikor, ki és hogyan készítette, mi volt a funkciója, hol és mikor használták, mi az anyaga, esetleg milyen történetek fűződnek hozzá, stb.? Ezután a tárgy(ak) a gyarapodási naplóba kerül felvételre: számot, megnevezést kap, beírjuk a darabszámot, megszerzés módját, idejét, a gyűjtő, átadó nevét, adatait, stb. Közben digitális fotó készül az adományról, amely majd a digitális leltárba fog kerülni. Következő lépésben véglegesen leltárba kerül a tárgy, mégpedig a keceli gyűjteményben egyetlen típusúba (mert van sokféle: néprajzi, régészeti, műszaki, stb.), a történeti tárgy és dokumentumgyűjtemény leltárkönyvébe. Itt számtalan szempontot figyelembe véve a tárgy saját leltári számot kap, és még 23 kérdésre kell választ adni ahhoz, hogy véglegesen leltárba legyen véve. Majd a következő lépésben az adományra felvisszük az előzőekben meghatározott számot, úgy hogy az ne tudjon lekopni. Végül a digitális leltárba is beírjuk számítógépen a leltári számot, és már csak helyet kell keresni az új jövevénynek (ami a legnehezebb – minden múzeum raktári helyhiányban szenved). Marad még a legfontosabb, a köszönet, amelyet már az elején kinyilvánítjuk az adományozónak, és igyekszünk később is ezt valahogy kifejezni, mert nélkülük intézményünk gyűjteménye nehezen gyarapodna”

– tájékoztatott bennünket Benyák Ferenc, a múzeum igazgatója.

Fotók: Városi Múzeum Kecel, Szőllősi Melinda

  Fotógaléria:

  Fotók megtekintése (23 db kép)