Néhány nap múlva gyermeknap, és közeleg június első vasárnapja is, amelyen a pedagógusokat köszöntjük. Azokat, akik nélkül nem válhattunk volna azzá, akik lettünk. Akiknek hivatása az értékőrzés és -teremtés. Most induló sorozatunkban olyan pedagógusokat szólítunk meg, akik ebben az évben jubilálnak.

Hamarosan negyedszázada, hogy Lendvai Attiláné Badics Zsuzsanna számára a szeptember egy új nevelési év kezdete. A Csengődi Napköziotthonos Óvoda pedagógusa az emberpalántákról, az óvónői hivatás szépségeiről és kihívásairól vall hittel, érzékenyen.

-Hirdetés-

Honnan indult a pályád?

1991-ben végeztem a csornai Óvónőképző Szakközépiskolában, és szeptembertől egy kis faluban, Soboron kezdtem el dolgozni. A pár száz lelket számláló településen elindítani a pályámat idillikus állapot volt, és nagyon hálás voltam érte. Közben férjhez mentem, két kislány édesanyjává válhattam, s elvégeztem az óvóképző főiskolát Sopronban. Örülök, hogy ott tanulhattam a pedagógiai szakma nagyágyúitól.

Miért lettél óvónő?

Kislány koromban kertészmérnök szerettem volna lenni, mivel a szüleim egy szép kertészetet vittek Győr-Moson-Sopron megyében. Így ivódott belém a gondoskodás művészete. Majd hatodikos koromban kaptam egy jutalomkönyvet év végén: Charlotte Bronte írását, Jane Eyre nevelőnő történetével. Ez a könyv más irányba terelte a jövőmet, már emberpalántákat szerettem volna nevelni, a kertészkedés pedig a hobbimmá vált, amiben egy-egy fárasztó nap végén nagy örömömet lelem. Milyen érdekes, hogy az olvasás élménye mennyire meghatározó lehet az emberek életében! Ezért is lenne fontos, hogy a gyermekeket olvasó felnőtté formálhassuk. Másik ilyen meghatározó könyvélményem tinédzser koromból a Légy hű magadhoz, Eric Knight tollából. Szerencsés vagyok, hogy édesanyám szeret olvasni, így polcairól szabadon válogathattam. Életem legfontosabb könyve azonban a világ legkeresettebb írása, a Biblia. Ezekből leszűrhető, hogy magánéletemben és munkámban mindig is a konzervatív értékek, a hűség, a felelősségvállalás, a kitartó munka, de legfőképpen a szeretet és a hit a fő mozgatórugó.

A csengődi hagyományőrző napon

Ilyennek képzelted-e az óvónői hivatást? Milyen élményeket tudsz felidézni?

Tiniként az ember egy elképzelt világot sző, tele szentimentalizmussal, romantikával. Az élet árnyai még nem érintik meg, ha egy szerető családban nőhet fel. Majd ahogy telnek az évek, megtapasztalja a szakma nehézségeit is, de ez is épít. Ha nem adjuk fel, hanem kellő kitartással és tisztességgel futjuk a pályánkat, nagyon sok öröm ér bennünket. Amikor egy gyermek a szemedbe mondja: „szeretlek”, ez a legnagyobb ajándék. Átjárja a szívedet, a szemed könnybe lábad, és igyekszel visszafojtani, hogy ne csorogjanak le az arcodon. Talán még el is fordulsz, hogy a gyermek ne lássa, mennyire megindultál egy szón, amiben MINDEN benne van. Amikor a kis emberpalánták ballagáskor „kilépnek az óvoda kapuin”, rendkívül megindító élmény számomra. Elengedni a kezüket: ez az óvónői hivatás egyik legfájdalmasabb pillanata, mert minél több kihívás volt egy-egy gyermek nevelése közben, annál jobban a szívedhez nőnek.

Az oviba lépőket bábelőadással is köszöntik

Miként látod, mennyit változott a szakma az utóbbi években?

Nagyon sokat! Az adminisztrációs terhek nagyon megnőttek, viszont az erre fordított időt sokkal inkább ténylegesen a gyermekekre kellene fordítani. A minősítési eljárás helyett szakmai továbbképzéseken, konferenciákon vennék részt, ahol a tudásomat valóban gyarapíthatnám, mivel szeretek tanulni, s egész pályafutásomon erre nagy hangsúlyt fektettem. Megváltozott az egész emberiség is, mások az igények, mások a problémák, a gyermekek már másokkal és máshogyan játszanak, mint húsz éve. Ehhez kellene a pedagógusok képzése.

Farsangi mulatságon

Hogyan látod ennek a hivatásnak a jövőjét?

Kissé borúsan. Azt tapasztalom, hogy a fiatalokat nem vonzza a pedagóguspálya, hiába szerzik meg a diplomát. Az alacsony fizetés, a minősítési eljárások elveszik a kedvüket ettől a hivatástól. Arról nem is beszélve, hogy ezt csak szívvel lehet csinálni. Ez nem egy gyár, ahol az ember nyolc óra után veszi a kabátját, és nyugodtan hazamegy. A pedagógus otthon folytatja a munkáját, soha sincs vége. Megtervezi, mit és hogyan szeretne csinálni a gyermekekkel, elkészíti hozzá az anyagot, megírja a dokumentációkat stb. Elgondolkodik a rá bízott kicsik sorsán, feldolgozza azt a sok-sok élményt, amit begyűjt a képzeletbeli hátizsákjába a gyermekektől és szüleiktől nap mint nap. De mégsem választanék más hivatást. Az, hogy adhatsz egy másik embernek, és nem elveszel, ez mindenért kárpótol.

Szalmafonás közben

Kinek ajánlod ezt a hivatást, és milyen kvalitásokkal rendelkezzen?

Nagyon jó a kérdés! Legyen hosszútűrő, kitartó, türelmes és kreatív. Szeresse az embereket, kicsiket és nagyokat egyaránt. Nem elég csak a gyermeket szeretni, a szüleiket is el kell fogadnunk. Van egy mondás: „Sétálj egy mérföldet valaki más cipőjében, akkor megértheted, miért viselkedik éppen úgy, ahogy teszi.” Nos, ez a lényeg. Nagyon könnyű ítélkezni, de rendkívül veszélyes! Én abban hiszek, hogy ha kellő odafigyeléssel, szeretettel, empátiával, kedvességgel fordulok a szülőhöz, nagyszülőhöz, ha szeretettnek és elfogadottnak érezheti magát, akkor a gyermeke problémáiról is könnyebben beszélgethetünk, sőt együtt dolgozhatunk a pozitív megoldásokon is. Továbbá az is fontos, hogy a pedagógus a tudását folyamatosan bővítse, hiszen nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba. Az állandóság biztonságot ad, a változásra való készség pedig fejlődést. Vannak értékek, amelyeket meg kell őriznünk, de vannak, amelyeket nekünk kell megteremtenünk. Ezért tartom fontosnak a munkámban a néphagyományőrzést, de az új dolgok felé nyitást is.

Ennek a hivatásnak a „szele” megérintette gyermekeimet is, mert kisebbik lányom a pedagóguspályát választotta, és angol nyelvet tanít óvodás kortól gimnázium végéig, nagyobbik lányom pedig elvégezte a dajkaképzőt.

Felcsendülünk! – az óvodások versünnepén

Mikor kerültél Csengődre?

Több mint húsz éve, a válásom után kislányaimat egyedül neveltem, ezért át tudom érezni és meg tudom érteni az egyedülálló szülők és a mozaikcsaládosok helyzetét is. Majdnem tizenegy éve, hogy az Alföldre, Kiskőrösre költöztem gyermekeimmel, mivel itt találtam meg életem párját. Talán ezért is tartom nagy kincsnek és értéknek a családomat. Csengődre Ancika, a volt óvodavezető hívott. Amikor beléptem a csengődi óvodába és megcsapott az ovi „atmoszférája”, beleszerettem, s tudtam, itt a helyem. Nagyon jó döntés volt! Lassan már hét éve, hogy itt dolgozom. Nagyon szeretem ezt a kis közösséget. Dolgoztam közel tíz évet városi nagy óvodában is, ezért látom a nagy különbséget. Itt, Csengődön a családias légkör, az egymás tisztelete és megbecsülése, szeretete sokat jelent számomra, hiszen a munkahelyünkön töltjük életünk nagyon nagy részét.  Ezért nem mindegy, hol, kikkel és hogyan éljük meg azt.

A Csengődi Falunapok nyitórendezvényén

Önmagadról?

Hálás vagyok Istennek, hogy megélhettem életem minden pillanatát. Persze volt, amit szívesen kihagytam volna, mégis minden hozzájárult ahhoz, hogy a mai önmagam lehessek. Életünk próbái sosem tűnnek túl örvendetesnek, de megedződve kerülünk ki belőlük. Jobb emberekké válunk, s ezáltal jobbak lehetünk másokkal. Fejlődhetünk, tanulhatunk, szerethetünk, haragudhatunk, bánkódhatunk, de megbocsáthatunk és elengedhetünk. Érezhetünk. És minél több értékes van bennünk, annál többet adhatunk. Remélem, még sokáig…

KN