Csomor Zoltán többszörös magyar bajnok kerékpáros, aki még mindig izsákinak vallja magát, jelenleg Kozármislenyben egy méhészetet üzemeltet. Zoltán több világbajnokságon és világkupaversenyen is szerepelt.

A korábbi kiváló kerékpárossal beszélgettem a kezdetekről, az olaszországi versenyekről, nehézségekről, a magyar kerékpársport helyzetéről, és persze Izsákról is.

-Hirdetés-

„Az Alföldön mindenki biciklizik”  – kezdte a beszélgetést Zoli, akivel Pécs egyik külső városrészében, Üszögpusztán beszélgettem a Batthyányi Kastély éttermében, egy ebéd közben.

Zoltán a kezdtek-kezdetén. A kép Izsákon készült, ezzel a kerékpárral is nyert több versenyt Zoli

Hogyan kezdődött nálad a kerékpározás szeretete?

– Én már kisgyermek koromban is sokat bicikliztem – unokatesómmal jártam – egyre többet és többet láttak Izsákon fel-alá kerékpározni. Édesapám főnöke, Bognár Béla keresett egy kerékpáros egyesületet számomra, a szekszárdiakat találta meg, Schneider Konrádot. Az egyeztetések után Béla elvitt Szekszárdra egy tesztre – wz volt 1997 novemberében.
Ott ráültettek egy görgőre, hogy “mutasd meg fiam, mit tudsz”. Jó nagy ellenállásra állították, azt gondolták, hogy alföldiként úgy sem bírom majd öt percnél tovább…. hát én még húsz perc után is nyomtam! Ömlött rólam a víz, volt már minden bajom, de látták, hogy levenni nem lehet. Kori’bá erre megszólalt: “Elképzelhető, hogy a jövő magyar bajnoka áll előttünk”. Szekszárdon még a mai napig is komoly utánpótlás nevelés folyik.

Ezek után ment a családi kupaktanács, végül a szüleim hozták meghozták az áldozatot, támogattak mindenben  – gyakorlatilag ezek után két évig ők finanszírozták a versenyeimet. Majd 1998-ban elkezdtem első szezonomat a szekszárdi csapattal.

Első győzelmedre emlékszel?

– Az első győzelmem egy magyar bajnoki versenyen volt, 1998 augusztusában Tamásiban, ahol az ifi OB-ét kapásból megnyertem. Onnantól kezdve ment minden magától. Nem ismertek a versenytársak, annyit tudtak rólam, hogy az Alföldről jöttem. Látták, hogy nem vagyok még a legügyesebb kerékpáros, mivel még csak fél éve versenyeztem.
Azon a versenyen hagyták, hogy elmenjek a mezőnytől – másfél perces előnyre tettem szert -, gondolták majd úgy is megfognak, de nem sikerült nekik. Majdnem ennyi előnnyel sikerült megszereznem az első győzelmem. 

1999-ből egy újság cikk

Második szezonodban tovább ívelt fel a pályafutásod…

– A második szezonomban – már másodéves ifistaként – három OB-ét sikerült nyernem 1999-ben, Tamásiban a mezőny országos bajnokságot. Továbbá megnyertem az időfutam és a kritérium OB-ét is. Ebben az évben alakult a Cornix Invest együttese, akik megkerestek engem, mert fiatal vagyok és tehetséges. Meghívtak egy teszthétre Olaszországba, aztán kint is maradtam és közel 60-70 olasz versenyen indultam. Azokkal versenyezhettem akkor, akikből később Giro győztesek lettek, vagy éppen Tourt nyertek. Csak pár név: Danilo Di Luca, vagy éppen a mostanában is egyik legjobb kerékpárosnak tartott Vincenzo Nibali, de említhetném még Paolo Bettinit is, edzésen tekertem Marco Pantanival is.

A Cornixos évekről, versenyekről beszélnél?

– Az mélyvíz volt. A Cornixnál mindenkinek megvolt a feladata, volt első számú ember, voltak vízhordók, voltak olasz csapattársaim, akiket segíteni kellett.
Volt olyan verseny, ahol például az volt a feladatom, hogy 100 kilométerig kellett a mezőnyben lenni és ott dolgozni, mutatni magad. Ott fontos, hogy a mezen lévő reklámokat látni kell a TV-s közvetítésben. A legnagyobb csapatok dolgoztak a mezőny elején, és nekem be kellett közéjük furakodnom valahogyan – ez azt jelentette, hogy előre kellett mennem 50-60-70-el. Olyan emberek között kellett végezni a feladatom, akik nem akarták, hogy ott legyek. A profik akit még nem ismernek, az nem tartozik közéjük, nem engedik be maguk közé a kockázat miatt, nehogy például bukás legyen. De nekem ez volt a feladatom, meg kellett oldanom, mert abból sohasem lesz kerékpáros, aki ezt nem tudja megvalósítani.

Itt már Cornixosként vesz fel éppen egy frissítőt az egyik versenyen

Aztán voltak olyan magyar versenyek, amelyekre haza kellett jönnünk, ott viszont más volt a felállás. Itthon az olaszok és az oroszok segítettek nekünk, hogy tudjunk nyerni. Pécsen voltak ilyen 170-180 kilométeres versenyek, vagy éppen a Gemenc kupa, ami mindig egy nagyon fontos megmérettetés volt számomra is.
Akkoriban nem volt olyan magyar csapat, amelyik megütötte volna ezt a szintet. Amikor megjelentünk komoly felszereléssel, egyforma ruhában, egyből jöttek a visszajelzések, hogy ezek a srácok doppingolnak, csalnak. Pedig semmi más nem történt csak az, hogy mi már márciusig körülbelül tízezer kilométernél jártunk kint Olaszországban, ahol melegben tudtunk edzeni, és sokszor már 10-15 versenynappal a lábakban érkeztünk a magyar versenyekre.
Persze, hogy nem tudták felvenni velünk a versenyt, mert ők a télen készültek. De ennek az időszaknak is vége szakadt sajnos, és 2002-ben eligazoltam a Mapei Kanizsa együttesébe.

Mapei Kanizsa, majd újra Cornix…

– Ott már eggyel kisebb volt a színvonal, de ott is nagyon jókat versenyeztünk. Kimentünk edzőtáborozni például Isztriára,  ahol már U23-as voltam és nyertem két időfutam országos bajnokságot is, úgy, hogy abszolútban is negyedik voltam. Nem tudott megverni csak két légiós, a Bodrogi Laci és a Szekeres Csabi, illetve Légrádi Péter.

Aztán sajnos elkezdett úgymond lefelé menni a kerékpársport, és nem tudtam hova eligazolni. Volt, hogy saját finanszírozásból versenyeztem, vagy éppen szüleim segítségével, de nagyon sokat köszönhetek az izsákiaknak is.
Sajnos gyorsan elteltek az évek, és a Cornix újjáalakult 2006-ban – újra lehetett Olaszországban versenyezni. Ebben az időszakban sajnos már túl sok jó eredmény nem született, de olyan versenyeken indultunk, ahová jóformán halandó ember nem teheti be a lábát. És itt nem arról van szó, hogy nem voltunk jó versenyzők és nem volt bennünk elég akarat… Ezeken a versenyeken Olaszországból és más nemzetiségből indultak olyan versenyzők, akik a mai napig is a világ élvonalába tartoznak.

Itt már az újjáalakult Cornixban Zoltán és csapattársai. Köztük volt anno a magyar bajnoki trikós Szeghalmi Bálint is, aki néhány évvel később Wolrd Tour szintig jutott

Mondok egy példát: Nibalival kellett egymás után két napon is versenyezni, és mind a kettőt ő nyerte. Ráadásul nem vízszintes pályán, ahol csak fel és le mentünk egész nap – az egy nagy kihívás volt.
Ők a kezdetektől ugyanazon a szinten versenyeztek és nem voltak kihagyások, mint nálam is. Nem volt így esélyünk arra, hogy akár az első húszba is bekerülhessünk. Aki egy ilyen olasz versenyen bekerül az első húszba, azt garantáltan elviszik profinak. Nekünk ott is megvoltak a feladataink, azokat el kellett végeznünk. Sajnos 2007 augusztusában megint megszűnt a Cornix, ahol akkoriban Sandro Lerici volt az edzőnk – ő korábban szintén nagy Giro menőnek számított, olyan világsztárok mestere volt, mint Petacchi, Bartoli vagy Gonchar. Szeghalmi Bálint például 2007-ben csapattársam volt, amikor Cornixosként megnyerte az Országos Magyar Bajnokságot.

Milyen is egy kerékpáros verseny valójában?

– Sokan nem is tudják, hogy miről szól ez a világ. Egy négyórás kerékpár versenyen két órán keresztül megcsinálom a feladatom, aztán beülök a kocsiba – nem érek célba, nincs helyezés. Sokan ezt úgy látták, hogy ez kevés, ez nem igazán jó teljesítmény.
De hát olyan versenyek voltak, ahol 200 indulóból 10-15 fő tudta befejezni a versenyt, és ugye ők szinte ugyanazok a csúcsversenyzők voltak. A többiek ott ücsörögtek a kocsiban a verseny végén. Olaszországban úgy működnek a versenyek, hogy ha nagyjából 5 percre leszakadsz a mezőnytől, akkor tovább nem tartják fent az útzárat, leveszik a rajtszámot és lehet beülni a kocsiba.

Zoli vezeti a sort felfelé az egyik hegyi versenyen

Emlékezetes győzelmek, szép emlékek, bajnoki címek?

– A 2011-es Gemenc Kupára szívesen tekintek vissza, amit szekszárdi színekben nyertem. Szekszárdi színekben egy hazai versenyt mindig nagyon jó érzés megnyerni. Az a verseny a legrégebbi nemzetközi szintű, többnapos verseny hazánkban.

A másik szép emlék, hogy az egyik Tour the Hongrie-n átmentünk Izsákon. Végre a saját szülővárosomban is versenyezhettem. Ugye azon a környéken soha nem volt verseny, ez óriási volt akkor, hogy a szervezők elhozták erre a Tour The Hongrie mezőnyét. Tavaly is éppen átment egyébként Izsákon a mezőny.

Összesen tizenkét bajnoki címem van, abból négy ifjúsági, kettő U23-as, a többi már az elit kategóriában szerzett bajnoki címek voltak. Legutóbb 2017-ben nyertem kettőt, a 30 éven felettiek országúti bajnokságát és az elit hegyi OB-ét. A hegyi országos bajnoki cím még hiányzott az eredményeim sorából, azt a versenyt Pécsen rendezték fel a TV-toronyhoz… arra nagyon készültem és mindig is szerettem volna megnyerni. 2017-ben éppen hogy csak sikerült, de sikerült!

Öröm és boldogság a célban, még a bringa felemelésére is volt idő

Izsáki származású vagy. Tudom rólad, hogy mindig is izsákinak tartottad magad és tartod is…

– Én mind a mai napig izsákinak tartom magam. Ha valaki megkérdezi, hogy hova valósi vagyok, akkor mindig azt mondom, hogy izsáki vagyok és nem kozármislenyi, csak itt élek. (Tavaly például elmentem haza bringával, ami laza 170 km volt.) Nagyon hálás voltam és vagyok az izsákiak szeretetéért és támogatásáért. Külön köszönet a szüleimnek, és Cséplő Zolinak! Nélkülük soha nem lettem volna kerékpáros, Zoli rengeteget segített a versenyekre eljutni.
Izsákra is mindig eljutott a híre a győzelmeimnek, 1998-ban Izsák városért érdemrendben részesültem.
Akkoriban nem volt kerékpáros élet a térségben. Ha akkor lett volna Kecskeméten kerékpáros csapat és rendes bringás élet, akkor lehet máshogy alakult volna a pályafutásom. Talán akkor az emberek is máshogy álltak volna hozzá az én kerékpározásomhoz is… mivel ugye bringázni mindenki tud, és miért olyan nagy dolog, hogy a Csomor az biciklizik?! Ez a mentalitás mára megváltozott, mivel folyamatosan látnak kerékpárosokat az utakon. Ez akkor mindig nagy szívfájdalmam volt, hogy nem volt más versenyző az izsáki térségből.

A Team Veloki csapat színeiben

Hogyan látod manapság a kerékpársportot Magyarországon?

– Hát én úgy látom, hogy papíron nagyon jól néz ki, de sajnos a valóságban nem az. Itt vagyok Pécsen és sajnos innen már nem tudok eljutni kerékpáros versenyekre. Ha van is csapat, akkor az a kerékpározni szerető emberek gyűjtőhelye.
Tehát nem arról szól, mint húsz évvel ezelőtt, hogy ha van egy kerékpáros együttes, akkor az finanszíroz mindent. Ma már saját költségen kell autókázni a versenyekre, aki ezt nem engedheti meg magának, annak vége a karrierjének. Emiatt van az, hogy az elmúlt 5-10 évben jó 50-100 kerékpáros hagyta abba a versenyzést, mert nem tudta finanszírozni – így pedig tehetségek vesznek el.

Az a baj, hogy évről évre fogyott a lehetőség az országban. Anno amikor én elkezdtem versenyezni, akkor egy magyar bajnokságon 8-10 hasonló képességű magyar együttes versenyzett egymással. Jelen esetben van egy normális szintű kerékpáros egyesület Magyarországon, ők viszont összegyűjtenek mindenkit, aki épkézláb kerékpárversenyző, jól tud versenyezni és nem éppen külföldi csapatban szerepel, mint mondjuk Valter Attila. Így viszont egyfejűvé válik a mezőny, és másnak nincs esélye eredményeket elérni.

Visszatérve a Tour The Hongrie-ra… sajnos most már ott tartunk, hogy nincs lehetőségem Tour the Hongrie-n sem indulni. Ugye ahhoz eleve kellene olyan csapat, ami indulhasson a Magyar Körversenyen. Ha lenne lehetőség, akkor persze nagy eredményt már nem tudnék elérni, de nem vallanék szégyent.
Megszűntek azok a nemzetközi versenyek is Magyarországon, ahol a magyar csapatok rajthoz állhattak és a felkészülési versenynek kiválóak voltak. Vannak ezek a nemzetközi kategóriás versenyek, ahol magyar már alig tud elindulni, és vannak az amatőr versenyek, ahol igazából nincs keresnivalónk. Sokszor negatív szájízzel mennek haza az amatőr kerékpárosok, mivel ha elmegyünk egy ilyenre, akkor az ötödik kilométer után vége van a versenynek az amatőrök szemszögéből. (De még is el kell menni például az Epronex-nek az ilyen versenyekre, mert sajnos nincs más lehetőség, a versenykilométerek meg kellenek.)

Példaképed van? Vagy esetleg volt olyan versenyző, akire szívesen felnéztél?

– Példaképem nincs, de vannak olyan versenyzők, akiket nagyra tartok. Ott van Peter Sagan, aki Szlovákiából indult, abból az országból, ahol még olyan szinten sem volt a kerékpársport, mint nálunk. Ő felküzdötte magát, kiment Olaszországba és mindent megtett azért, hogy belőle nagy kerékpáros legyen. Jó pár világbajnoki címet haza is hozott. Vagy ott voltak a nagy küzdők, mint Ullrich, akin mindig látszott, hogy 100%-on megy Amstrong ellen. Képtelen volt bármit tenni ellene, de ment, mint egy oroszlán. Én anno még vele is bicikliztem a lisszaboni világbajnokságon.

Hány világbajnokságon jártál?

– Négy VB-én voltam összesen és egy halom világkupa futamon is. Legjobb helyezés VB-ről egy 46. hely, amit lehet mondani jónak is és rossznak is, de én büszke vagyok rá. Világranglistán is voltam ezerben.

2011-ben megalakult a pécsi illetőségű Veloki Kerékpáros egyesület, amely csapatban szintén sok szép sikert elértél.

– 2011-ben a pécsi barátom, Lóki Zoltán megalapította a Veloki Team-et, vele sikerült még elérni rengeteg eredményt. Azokban az években, amíg a Veloki-ban voltam (2011-től 2015-ig), nagyon sok versenyt megnyertem – sikerült a Pécsi Kupa összetettet is behúznom, akkor jött össze a kritérium országos bajnoki cím is. A Tour The Pelsot is megnyertem 2011-ben e csapat színeiben. Előtte 2007-ben már sikerült az első helyen célba érnem a Pelson… úgy tudom nincs is más kétszeres győztes.

A másodikat azt úgy nyertem, hogy a célegyenesbe befordulva négyen érkeztünk meg… már készültünk a sprintre, én kanyarodtam leghátul (ugye az a legjobb hely, mindent láttam). A motoros olyannyira látni szeretett volna mindent, hogy bénán kanyarodott és összeütköztem vele, konkrétan aláfordultam. Ideges lettem és elkezdtem a motorossal vitatkozni… persze ezt a többiek látták és elkezdtek sprintelni… utánuk eredtem és megnyertem a versenyt még így is, hogy a motoros miatt elestem. De tényleg ez egy nagyon jó kis csapat volt, több külföldi versenyre is elmentünk. Akkoriban lett egy hegyi OB második helyem… a Kusztor Petivel versenyeztünk a Mecsek tetejére, ő is csak tíz másodperccel tudott legyőzni.

Az a bizonyos 2011-es Tour The Pelso győzelem befutója

Mindig is azt mondták rólad, hogy alattad mindegy milyen bringa van, úgy is tudsz versenyt nyerni. Hogyan is volt ez?

– Mindig is arról voltam híres, hogy nem kellett nekem csúcstechnika. Nem feltétlenül a legjobb kerékpárokkal versenyeztem pályafutásom jó részében, de a technikai hátrány ellenére is sok versenyt sikerült megnyernem, ami sokaknak feltűnt.
Manapság egyre kevesebben engedhetik meg maguknak a kerékpárban az élsportot a magas költségek miatt, és egyre nehezebben teremtik elő a vidéki műhelyek a fiatal tehetségek versenyeztetésre a működési költségeket.

Meddig szeretnéd ezt a sportot űzni?

– Amíg az ízületeim bírják, addig biztos nem. Tulajdonképpen gyermekkorom óta kerékpározom, 23 éve versenyzek, van egy laza 500-600 ezer kilométer már a lábaimban. Versenyezni nagyon szeretek, de a lehetőségek korlátozottak. Régen nagyon kényelmes volt nekünk, hogy volt a Pécs Kupasorozat – egy évben volt itt tizenkét verseny, ami élményszerzésnek, ismerkedésnek, csapatösszetartásnak, edzésnek nagyon jó volt. 

-Beniczki Dávid-