A minap egyik ismerősöm azt mesélte, hogy reggeli futása közben a szomszéd néni a következő kérdést tette fel neki, miközben határozottan a hasát nézte: „Aranyom, aztán nem káros annak a gyereknek, hogy fut?” Az áldott állapottal „meggyanúsított” futónő elmésen így válaszolt: „Ugyan, dehogy! Már három éve hordom!” Jól ismerem az érzést. Lelkészfeleségségem évei alatt három parókiát jártam meg. Egy idő után már én is csak mosolyogva legyintettem a hasamat fürkésző hölgyeknek: „Ha mindannnyiszor várandós lettem volna, ahányszor megkérdezték tőlem, már sok parókiát megtöltöttem volna gyerkőcökkel!”

-Hirdetés-

Sokszor nem találjuk a határainkat a beszélgetésekben és könnyen bánunk tiszteletlenül egymással. Nemrégiben a halasi kórház előtti hosszú sorban várakoztam, így aggódott az egyik beteg: „Hűha, nem fogok bejutni az időpontomra!”

A közvetlen utánam álló néni gyorsan reagált: „Mindenhová érdemes úgy érkezni, hogy bekalkuláljuk a várakozási időt!”

„Úgy is jöttem – hangzott a válasz –, csak a múltkor három ápoló állt itt, akkor gyorsabban haladtunk.”

A népnevelési kényszerben szenvedő idős hölgy hosszan és dühösen ecsetelte a férjének, „manapság annyira felháborítóan tudnak viselkedni az emberek!” A kedves bácsi csak hümmögött és meredten vizsgálgatta a cipője orrát. Úgy tűnt, többször áldozatul esett már a méltatlan viselkedésről szóló tudományos értekezésnek.

Az elmúlt héten még egy orvosos kalandom volt. A rendelő előtt várakoztunk. Sokan voltak, lassan haladt a sor. Másfél óra után a húgom nem tudott tovább állni (sérvműtét után), ezért hazavittem. Mikor visszaértem, akik időközben érkeztek, morcosan nézték, ahogy a bejárat felé araszolok a bejutás reményében. Egyikük felém biccentve, félhangosan jegyezte meg a mellette állónak: „Az a hölgy egyébként utánam jött! Én előtte vagyok!” Két órája várakozva az esőben alaposan felcsattanva feleltem: „Rosszul gondolja, már két órával ezelőtt itt voltam, csak hazavittem a húgom!” Nem feltétlenül szokásom ilyen stílusban beszélni, eléggé meg is fagyott a levegő körülöttünk. Nyilván megbántam, amit és ahogy mondtam, de visszaszívni már nem lehetett. Az ő szemszögéből nézve ráadásul igaza volt. Egy valaki azonban higgadt és becsületes maradt:

„Tényleg itt volt már jóval korábban, igazat mond” – állt ki mellettem egy anyukám korabeli hölgy. Némán biccentve köszöntem meg a kedvességét és a bátorságát. A társas helyzetben kínlódó emberek legkeményebb ellenfele a csoportnyomás, de ő ellenállt. Nagyon tiszteltem érte. Mikor végre bemehettem és a doktornő türelmesen, kedvesen bánt velem, igazán elszégyelltem magam.

Az életben néha elnyomottak, néha elnyomók vagyunk egy adott konfliktusban. Úgy érezzük, csak ez a két út létezik: nyerünk vagy vesztünk. Jobban félünk a kompromisszumtól, mint a vesztéstől. Mert a közös megegyezés után véget érne a vita, mi pedig csatázni szeretünk. Pedig a kompromisszum nem is a legmagasabb foka a konfliktuskezelésnek. A piramis csúcsa a megoldáskeresés. Sőt, Pál Feri atya megfogalmazásában – mostanában úgy tűnik, folyton őt idézem – a tartós boldogság abban rejlik, ha feloldhatatlan konfliktusokkal is megtanulunk együtt élni.

Hogy kik vagyunk, gyakran a konfliktusainkban mutatkozik meg. Engem az élethelyzeteim folyton arra tanítanak, hogy ez az a terület, amiben soha nem fogy el a tanulnivalóm.

 

Kutyifa Anikó

A kép forrása: pixabay.com