Sokan nem is gondolnák, hogy adott tanyavilágokhoz külön temető tartozik. Így van ez Fischerbócsán is, ami ugyan hivatalosan Bócsa község része, mégis külön sírkerttel rendelkezik. Ahogy megtudtam: ez a temető bizony jóval régebbi, mint a belterületi, községi temető, mely a központ és Katzenbachfalu között fekszik.
Frittmann József nyugalmazott iskolaigazgatóval autózunk. Az idős úr maga a helytörténeti olvasókönyv. Ahogy beül az autóba, mesél: történetek, nevek, események peregnek. Úticélunk a fischerbócsai temető. Hogy miért? Még nem voltam ott és érdekel — különösen így, novemberben, amikor különös szépségben tündökölnek a sírok a krizantémok, a gyertyák és a mécsesek dekorációjával.
Útközben egyszer csak előre bök utasom: Na, itt volt a Templomhegy, mondhatjuk, az első bócsai temető. — Ahonnan a soltvadkerti református templom kövei származnak? — kérdezem, visszagondolva helytörténeti ismereteimre. — Igen, az még 1700-as évek végén történt, amikor a templomromon kívül a török idők miatt nem sok minden volt itt, csak pusztaság. Teltek múltak az évek, évtizedek, évszázadok. A két világháború között aztán sok mindent kivetett az eke, régészek ástak a területen. Később, a 80-as években Huley Alfréd evangélikus lelkész végzett gyűjtőmunkát a honismereti szakkörös diákokkal. Emberi csontokat, köveket és néhány eszközt találtak. Mára teljesen elhordták a „hegyet”: helyette tanyák, szőlő és gyümölcsös van mindenütt.
Nemsokára a fischeri templomhoz érünk. Na, innen már csak pár száz méter a tanyasi temető — és tényleg mindjárt ott is vagyunk. Különös hangulat fog el: itt a pusztaságban egy rendezett, gondozott sírkert! — Völgyesvári Lászlóné, ugyancsak nyugalmazott igazgatónő és csapata végzi itt az éves nagytakarítást…
Aztán sétálunk. A sírköveken leolvasható, hogy még mindig temetkeznek ide. És ki hinné? 1947-ig csak katolikus kaphatott itt nyughelyet. A reformátusokat és az evangélikusokat Vadkertre vitték eltemetni. Aztán amikor éppen ez időt tájt megnyílt a belterületi községi temető (az Oncsa házak megépítése után), akkor szabad lett az utolsó út mindenkinek.
A háború itt is lerakta névjegyét: A 25 éves Asztalos József 1945-ben, Budapest védelmében esett el. Vajon mekkora szervezés kellett ahhoz, hogy a holttest hazakerüljön? — emlékszem az édesapjára, meséli kísérőm, vigasztalan volt még hosszú évek múltán is. Volt még másik hadisír is valahol, de mára eltűnt. Aztán itt vannak a gyereksírok: mindegyik egy-egy családi dráma. Az én emlékeimben hál’ Istennek már nem sok ilyen kép él.
Egy helyi szinten rendkívüli ember volt Liscsinszky Kálmán — áll oda az egyik családi sírhoz az idős igazgató. 1900-tól 1970-ig élt és az volt a szándéka, hogy itt, Fischerbócsán legyen a falu központja. A saját földjeiből építési telkeket parcellázott ki, és megépíttette a gazdakör, azaz a későbbi kultúrház épületét, mely a mai fischeri kocsmával szemben található. Aztán csak más irányba ment a dolog… Ez a sírja, a felesége magas kort ért meg, nemrég követte a férjét ide.
Tovább mennék, de a burgying nem enged. Pedig előtűnik néhány fejfa. Ez a régi temető. Gondozatlan, benőtte a susnyó, a sírokat már nem gondozza senki.
Kezd leszállni a köd, megindulunk hazafelé. A sírok és a nevek kapcsán folytatódnak a történetek az autóban. Aztán majd a későbbi cikkekben is…
Káposzta Lajos
