– Az első világháború emléke nálunk családi beszédtéma volt
Mucsi Józsi bácsit néhány éve, a bócsai Dutra találkozón ismertem meg. Éppen egy szépen felújított cséplőgépet mustrálgatott, és ennek kapcsán beszélgettünk a régi szép — vagy éppen nehéz — időkről. Aztán lakásán is felkeresem, lévén akadt még néhány, kibeszéletlen téma. Így mesélt arról a tanyasi világról, melyet sokan már csak a tankönyvekből (vagy azokból sem!) ismerünk.
1931. június 20-án születtem. Édesapám, Mucsi Pál (szül. 1891. május 25-én) és édesanyám Vida Julianna (szül. 1897. május 1-jén). Termékeny hónapban születtek és termékeny is volt a házasságuk: 11 gyereket neveltek föl. Sajnos már csak ketten vagyunk a testvérek közül. Nem mindenki érte meg a munkás felnőttkort: az előttem lévő lánytestvérem 21 éves korában, már menyasszonyként TBC-ben halt meg. Sok oka lehetett ennek: akár az elégtelen orvosi ellátás, akár pedig a rossz életkörülmények.
A tanyán szabad kéményes konyha volt kezdetben, aztán lett gáz is és a fűtést is korszerűsítettük. Négy gyerekünk született, közülük hárman élnek.
Az első világháború és az akkori falu
A háború kitörésekor az apám kétéves katona volt, huszárként szolgált. Utána meg még négy évet szolgált a háborúban. Végigharcolta a hadszíntereket, az orosz fronton nagyapám és apám is harcolt. Lembergben az oroszokat megszorongatták. Többszörös gyűrűvel vették körül a magyarok az erődöt, hogyha ki akarnának törni, akkor se jussanak át. Nem lőttek, csak egyezkedtek. De 10 hónapig nem történt semmit. A fő nacsalnyiknak tiszta fehér lova volt, és amikor azt is megették, akkor adták fel a várost. Rengeteg hadifogoly volt.
Apám Doberdón is szolgált. Az olaszokat a világ leggyávább katonáinak nevezte. Az Osztrák-Magyar Monarchia az orosz frontról hozta vissza a tűzharcban már edzett katonákat, hogy helyt álljanak a hegyi harctéren. Nagyon nagy volt a vérontás.
Az első világháborúban minden gazdánál orosz hadifoglyok voltak. Illetve mondjuk inkább azt, hogy minden gazdaságban — lévén hasznavehető férfi alig maradt itthon. Lehetett tehát hadifogoly munkásokat igényelni, de rendes ellátást kellett nekik adni. Aztán ha összejöttek az idehaza családfenntartóként maradt asszonyokkal és lányokkal, hát összejöttek — ilyen is biztos megesett. Abban is vér folyt, meg ebben is…
Az itthoniakról született a következő nóta:
„Maradt itthon kettő-három,
az is nyomorult,
lányok-lányok rátok még
az ég is beborult”
(Aztán persze más nóta is járta a visszaemlékezések szerint:
„Húzd rá, cigány, kapom a segélyt!
Isten, az uramat, haza ne segítsd!” — K. L.)
Na, aztán amikor hazajöttek a katonák, rögtön rengeteg esküvő lett, a következő esztendőkben pedig ugyancsak születtek a gyerekek…
Apám Kun Béla kommunista államába ért haza 1919-ben. Kiabáltak a lázongó ismerősök: „Pali koma, itt az alkalom! Hozd a zsákot, elszedjük a gazdagok gabonáját, vigyél te is a családnak! Komám, én azért nem dolgoztam meg, én hozzá nem nyúlok. Majd amiért én megdolgozom, azt érdemlem.”
A háború pokla nem múlt el nyomtalanul a frontharcosok szívében. Az utána lévő évtizedekben, ha a férfiak erről az időszakról beszéltek, elmondtak néhány nótát és kipotyogtak a könnyeik. Nekem is mesélték akkori sanyarú sorsukat. Például hogy nagyon silány volt az ellátmány: a fejadag egy kukorica cipó két napra, ami szét is morzsolódott. Pláne ha a köpeny zsebében tartották.
Mucsi József a múlt hónapban hunyt el. Örültem, hogy megismerhetem.
Káposzta Lajos
