Káposzta Lajos soltvadkerti nyugalmazott evangélikus esperes-lelkész így emlékezik a Bócsán végzett temetési szolgálatokra:
Bócsán lényegesen lazább a talaj, mint Vadkerten. Ne szépítsük: két méter mélységig, mint a homokozó… Kezdő vagy alkalmi sírásók lehettek, aki vártak minket a sírnál, mert a két deszkát, amin a sír fölé viszik a koporsót, közvetlenül a földre tették. Szerényi Imre bácsi volt a kántorom, mondtam neki, hogy most tessék figyelni, indul a lift. Ahogy a négy férfi a deszkán állt, megindultak lefelé, mint a léket kapott csónak. A jelenségre mindenki idegrendszerének megfelelően reagált, a nők visítottak, mi pedig elkezdtük énekelni, hogy „Légy csendes szívvel!”. A sírt közben újra kiásták, de most már tettek keresztbe is gerendát a deszkák végei alá. Ugyanis az tartja az egészet.
Egy másik alkalommal Kisbócsán tanyából temettünk, és bokán felül érő homokban mentünk a temetőbe. Mindezt nyáron, negyven fokban, félcipőben. Közben énekeltünk, mert ez is a szertartás része, no meg a gyászolók is így kívánták. Csak az volt a probléma, hogy a kántorom már idős ember volt, fájt a lába, ő azzal volt elfoglalva, és pedig még a magnót is vittem. Úgyhogy csak minden második szótag sikerült… Rájöttem, hóban könnyebb gyalogolni, mint homokban.
Egyszer L-alakú tanyánál temettem. A család bent ült az L-alakon belül, a falnál, ott volt a ravatal. A ház két végét drót közötte össze, és a falusi gyerek tudja, hogy ahol drót van, ott kutyának is lennie kell. Merthogy a lánc azon fut. Itt is volt, de akkora, mint egy borjú. Én bemondtam az éneket, és rázendítettünk. A drót alatt állva. Meg is jelent a kutya, szinte úszva-repülve fél méter magasságban, közben pedig hosszan ugatott. Nem tetszettünk neki. Erre a másik oldalról kivált egy imbolygó alak, rákiáltott a kutyára, név szerint említve őt, és megmondta konkrétan, hogy hova menjen. Ezen aranymondások sorát mindenki hallotta, kétrét görnyedve figyelt, mi pedig a kántorral igyekeztünk a liturgikus magatartás szabályai szerint viselkedni.
K.L.
