A régi tanyasi iskolákat gyakran az ott tanító pedagógus neve alapján tartja számon az emlékezet. Akiket pedig a hosszú évtizedek tanítottak, büszkén mondják, hogy kinek az évfolyama voltak. Így van ez a kisbócsai templom mellett álló iskolával is.
Sallay Kálmán
1900. február 26-án született Szegeden. A nevét így y-nal írta. Bizonyítékul szolgálnak aláírásai az iskola archívumában található anyakönyvi lapokon.
Az iskolaszéki jegyzőkönyv szerint 1925. január 11-én elnyerte a kisbócsai tanítói állást. Két hétre rá, január 25-én már munkába is állt. Akkor még nem épült fel az iskola, így egy tanyában folyt az oktatás. A gyerekek vittek 1-1 hasáb fát tüzelni, és széket leülni. Palatáblára írtak. Felesége, Mária ugyancsak szegedi volt, és hűséges társként állt mellette a tanyai életben, egészen 1963-ban bekövetkezett haláláig. Két gyermekük született: Izabella 1926-ban és Miklós 1936-ban.
A Tanító úr 1964-ben a kisbócsai iskolából ment nyugdíjba, csaknem 40 év helyi munkaviszony után. Generációk nőttek fel a keze alatt, és tanulták meg a betűvetés tudományát.
Munkába állásakor egyik első tevékenysége az volt, hogy összehívta a szülőket és két dolgot kért tőlük: ne vigyenek neki ajándékot és ne hívják lakodalomba. Mint utóbb elmesélte, az előző lekötelezettséget jelent, az utóbbi esetében nem tudott volna minden meghívásnak eleget tenni. Erre egyébként a tanítóképzőben hívták fel a leendő oktatók figyelmét.
Lánya, Izabella mesélte, hogy míg csak apuka volt otthon, soha nem kaptak ki, de mint tanítvány ugyanúgy megkapták a büntetést pl. (uram bocsá’) a pacsit, mint a többiek, sőt talán még egy fokkal szigorúbb volt velük. „A tanító gyerekének példát kellene mutatnia!”
Először egyedül oktatta a 40 vagy még több nebulót, természetesen sokszor kétfelé osztva, egyik része délelőtt másik délután járt. Olykor kineveztek mellé segéderőt. Állandó oktatótársat a nyolcosztályos képzés bevezetésével kapott, ő vitte a felső tagozatot.
A gyerekek oktatása mellett mai szóhasználattal élve külön tanfolyamon tanította írni-olvasni azokat a felnőtteket, akik igényelték és szántak rá időt.
Nyugdíjba vonulása után visszament Szegedre, ahol ismét megházasodott. Néha, ha alkalma adódott, visszalátogatott, és mindig megkönnyezte a találkozásokat, látva, hogy évek múltán is mennyi szeretet veszi körül. Több tanítványa Szegeden is felkereste. Második felesége halála után fiához költözött Budapestre. 1996. március 3-án távozott el az élők sorából.
Módszereiről a találkozókon sokat meséltek. Csillik Ilona, aki annak idején Sallay Kálmán tanítványa volt, így emlékezik vissza: Igen szigorú volt.
Külön igényes volt a helyesírásra, a tanítás kb. 20 perces tollbamondással kezdődött, amit azonnal kijavított és járt a szégyen-pacsi, sőt a súlyos hibáért 2 db. A javításnál a legjobbak szövegét javította ki, azok pedig tovább, majd szúrópróbaszerűen a javítókat is ellenőrizte.
Sokat lehetne arról is beszélni milyen bölcsen oldotta meg a konfliktushelyzeteket. Egy alkalommal keményen verekedtek a fiúk szünetben, és bár szétválasztotta a tanító úr a küzdő feleket, de a harci kedv nem akart csillapodni. A két pártra szakadt gyereksereg a maga igazát bizonyítva elégtételt akart venni. „Jó, de tisztességes küzdelemben holnap megmérkőztök, holnapra mindenki hozzon egy botot.” A harc abbamaradt; az ellenségek azzal a tudattal mentek haza, hogy másnap ellátják az ellenfél baját. Másnap az udvaron egymástól kb. 3 méterre 2 zsinór volt kifeszítve az udvar teljes szélességében. A harcos kedvű nebulókat egymással szembe állította, majd középre állt s mondta: „Nem szégyellitek magatokat, verekedni akartatok ezért a…” – itt következett a konfliktus kirobbanásának jelentéktelen oka, amire már nem emlékszem. Rövid dorgálásában elmondta milyen életre szóló sebesüléseket lehet szerezni. Azon időkben, ha egy gyereknek azt mondták szégyellje magát, többnyire el is szégyellte. A botokat letették, az ellenfelek pedig kezet fogtak.
Káposzta Lajos
