A régi tanyasi iskolákat gyakran az ott tanító pedagógus neve alapján tartja számon az emlékezet. Akiket pedig a hosszú évtizedek tanítottak, büszkén mondják, hogy kinek az évfolyama voltak. Így van ez a kisbócsai templom mellett álló iskolával is.

-Hirdetés-

Sallay Kálmán

1900. február 26-án született Szegeden. A nevét így y-nal írta. Bizonyítékul szolgálnak aláírásai az iskola archívumában található anyakönyvi lapokon.

Az iskolaszéki jegyzőkönyv szerint 1925. január 11-én elnyerte a kisbócsai tanítói állást. Két hétre rá, január 25-én már munkába is állt. Akkor még nem épült fel az iskola, így egy tanyában folyt az oktatás. A gyerekek vittek 1-1 hasáb fát tüzelni, és széket leülni. Palatáblára írtak. Felesége, Mária ugyancsak szegedi volt, és hűséges társként állt mellette a tanyai életben, egészen 1963-ban bekövetkezett haláláig. Két gyermekük született: Izabella 1926-ban és Miklós 1936-ban.

A Tanító úr 1964-ben a kisbócsai iskolából ment nyugdíjba, csaknem 40 év helyi munkaviszony után. Generációk nőttek fel a keze alatt, és tanulták meg a betűvetés tudományát.

Munkába állásakor egyik első tevékenysége az volt, hogy összehívta a szülőket és két dolgot kért tőlük: ne vigyenek neki ajándékot és ne hívják lakodalomba. Mint utóbb elmesélte, az előző lekötelezettséget jelent, az utóbbi esetében nem tudott volna minden meghívásnak eleget tenni. Erre egyébként a tanítóképzőben hívták fel a leendő oktatók figyelmét.

Lánya, Izabella mesélte, hogy míg csak apuka volt otthon, soha nem kaptak ki, de mint tanítvány ugyanúgy megkapták a büntetést pl. (uram bocsá’) a pacsit, mint a többiek, sőt talán még egy fokkal szigorúbb volt velük. „A tanító gyerekének példát kellene mutatnia!”

Először egyedül oktatta a 40 vagy még több nebulót, természetesen sokszor kétfelé osztva, egyik része délelőtt másik délután járt. Olykor kineveztek mellé segéderőt. Állandó oktatótársat a nyolcosztályos képzés bevezetésével kapott, ő vitte a felső tagozatot.

A gyerekek oktatása mellett mai szóhasználattal élve külön tanfolyamon tanította írni-olvasni azokat a felnőtteket, akik igényelték és szántak rá időt.

Sallay tanító úr fia, Sallay Miklós az egyik találkozón régi iskolatársával

Nyugdíjba vonulása után visszament Szegedre, ahol ismét megházasodott. Néha, ha alkalma adódott, visszalátogatott, és mindig megkönnyezte a találkozásokat, látva, hogy évek múltán is mennyi szeretet veszi körül. Több tanítványa Szegeden is felkereste. Második felesége halála után fiához költözött Budapestre. 1996. március 3-án távozott el az élők sorából.

Módszereiről a találkozókon sokat meséltek. Csillik Ilona, aki annak idején Sallay Kálmán tanítványa volt, így emlékezik vissza: Igen szigorú volt.

Külön igényes volt a helyesírásra, a tanítás kb. 20 perces tollbamondással kezdődött, amit azonnal kijavított és járt a szégyen-pacsi, sőt a súlyos hibáért 2 db. A javításnál a legjobbak szövegét javította ki, azok pedig tovább, majd szúrópróbaszerűen a javítókat is ellenőrizte.

Sokat lehetne arról is beszélni milyen bölcsen oldotta meg a konfliktushelyzeteket. Egy alkalommal keményen verekedtek a fiúk szünetben, és bár szétválasztotta a tanító úr a küzdő feleket, de a harci kedv nem akart csillapodni. A két pártra szakadt gyereksereg a maga igazát bizonyítva elégtételt akart venni. „Jó, de tisztességes küzdelemben holnap megmérkőztök, holnapra mindenki hozzon egy botot.” A harc abbamaradt; az ellenségek azzal a tudattal mentek haza, hogy másnap ellátják az ellenfél baját. Másnap az udvaron egymástól kb. 3 méterre 2 zsinór volt kifeszítve az udvar teljes szélességében. A harcos kedvű nebulókat egymással szembe állította, majd középre állt s mondta: „Nem szégyellitek magatokat, verekedni akartatok ezért a…” – itt következett a konfliktus kirobbanásának jelentéktelen oka, amire már nem emlékszem. Rövid dorgálásában elmondta milyen életre szóló sebesüléseket lehet szerezni. Azon időkben, ha egy gyereknek azt mondták szégyellje magát, többnyire el is szégyellte. A botokat letették, az ellenfelek pedig kezet fogtak.

Káposzta Lajos 

MEGOSZTÁS