Amit legelőször is tisztáznunk kell, az az, hogy nem svábok. Illetve nem mind!
A török idők és a Rákóczi-féle szabadságharc után, az 1700-as évek elején királyi és földesúri intézkedések nyomán megindult az üresen maradt települések, puszták benépesítése. Több helyről is szervezték a vállalkozó kedvű, vagy éppen szegény embereket: jöjjenek a Magyar Királyság területére. „Tejjel-mézzel folyó Kánaánt” ígértek az akkori propagandaanyagokban. Ennek évtizedek hosszú során meg is lett az eredménye: a népmozgás több turnusban és akadozva bár, de megindult a kiürült Alföldre.
Hogy kik jöttek? Mindazok, akiknek nem volt elég jó odahaza: vagy vallásuk miatt üldözték őket, vagy olyan szegények voltak, hogy nem volt más választásuk, esetleg háborús övezetben laktak vagy vonzotta őket a távoli, kecsegtető lehetőség. Az ágensek, azaz a Habsburg (és egyes földesúri, püspöki) ügynökök és szervezők mindent elkövettek, hogy teljen a lista. A felvidéki magyar és szlovák (ld: Kiskőrös, Dunaegyháza, Miske), a délvidéki rác (ld. Dusnok, Bátya) és a magyar (ld: Kiskunfélegyháza, Kiskunmajsa) mellett számos németajkú telepes érkezett a XVIII. század folyamán.
De miért svábok?
Az első telepesek valóban svábok voltak. Megyénkben főleg Hajós az a település, ahol a nyelvjárás alapján főleg sváb eredetű lakosságról beszélhetünk. A gyűjtőnév így ráragadt minden bevándorló németre. A sváb hullám a rossz körülmények miatt aztán sok esetben továbbment innen — előfordult, hogy Oroszországba. Ők lettek aztán a „volgai németek” (Die Wolgadeutschen), akiket Sztálin szórt szét az 1940-es években…
Az 1720 körüli sváb hullám után aztán jöttek más nyelvjárást beszélők is, így bajor, frank, hesseni és badeni nyelvűek. Ezt követően alakultak ki a falvak sajátos, kevert nyelvjárásai, így sok esetben előfordul, hogy a császártöltési, a hajósi, a hartai vagy a bonyhádi német dialektust beszélő nem mindig érti meg a másikat. Vagy inkább: nem értette, hiszen ez a nyelvjárás lassan a múlté lesz. Manapság egyre inkább csak nyelvészeti és néprajzi felvételeken léteznek és kevés az a család, ahol továbbadják a felnövekvő nemzedéknek.
Járásunkban két német hátterű település található: a „katolikus sváb” Császártöltés és az „evangélikus-református sváb Soltvadkert”. Töltésen a kitelepítés és a németek megalázása 1945 után sokkal nagyobb mértékű volt, mint Vadkerten. Az ok: ott jobban élt a nyelv és a hagyományok. Vadkerten ezelőtt száz évvel ugyan még sok családban német szó járta, de az 1940-es években már igencsak elvétve. Kitelepítések az erős asszimiláció miatt innen már nem történtek a II. világháború után, de a megfélemlített lakosság a nyelvet teljesen elhagyta. A családnevek magyarosítása is ekkor, a háború utáni vészterhes időkben történt meg. Nem akarta senki itt hagyni a biztos egzisztenciát a bizonytalan, kitelepített létért cserébe. A szétbombázott Németország nem volt kecsegtető hely senki számára…
Néhány példa a névmagyarosításokra Soltvadkerten — a teljesség igénye nélkül:
Bárth — Bakai ill. Budai
Eifert — Erdődi ill. Erdélyi
Eiler — Endreffi, Erdős, Erdélyi ill. Eperjesi
Fogl — Földi
Gillich — Gallai ill. Győri
Ketterer — Kerti
Klam — Kárpáti
Schnautigel — Szalontai ill. Sárközi
Ritter — Réti
Káposzta Lajos
