Aki rendszeres résztvevője a bócsai falusi rendezvényeknek, ki nem hagyhatja a vele való találkozást: Bak Anti bácsi az örök mesélő, vendéglátó és csettegőztető. Ha csoport, ha egyéni vendég, mindegy: a csettegőn Bak Antal várja zenével, történetekkel és egy kis itókával. Mindezt persze önzetlenül: csak Bócsáért!
Egyik este meglátogattam otthonában. Mi mással kezdhetnénk a beszélgetést, mint pálinkával? Ami pedig a dolog különlegessége, hogy csak az nem iszik, aki kínálja. Feleségem halála óta egy kortyot sem! — mondja a termelő, Anti bácsi. Így mesélt az életéről:
A gyerekkor
Két éves voltam, amikor apám meghalt a hadifogságban. A történetéhez annyit, hogy 1944. november 5-én fogták el Szolnokon az oroszok és 1945. február 23-án halt meg Ukrajnában a 110-es számú lágerban. Hadiárvaként nőttem fel, sok munkával és nélkülözéssel. Egy kis tanyában laktunk: volt benne egy vaságy meg egy faágy, ezen aludtunk öten. Osztatlan iskolába jártam Zöldhalomban és a tanulás nem volt az erősségem: tizenvalahány hold földön gazdálkodtunk, tehenekre vigyáztam, majd napszámba jártam, hogy megéljünk valahogy. Amikor jöttek a kötelező beadások az 50-es években, elástuk a gabonát. Különben éhen haltunk volna. Aztán volt úgy, hogy megindultunk este 10-kor lőcsös kocsival a kecskeméti piacra a terménnyel, és reggel oda is értünk, így tudtunk árulni.
A felnőttkor első évei
A katonaság után aztán gondoltam egy nagyot és elmentem dolgozni az uránbányába, a Mecsekbe. Ennek megvolt az előnye, hogy jól fizetett, és megvolt a hátránya is: rendkívül veszélyes volt az egészségre. Nekem nem lett bajom, de sokan megbetegedtek később. Munkásszállón laktam, 220 méter mélyen dolgoztunk. A robbantás után lapáttal raktuk be az ércet a csillékbe. Egy év után hazajöttem. Akkor már beindult a TSZ-világ, és ezzel az új lehetőségek is. 1969-ben aztán összejött annyi, hogy meg tudtam nősülni. Két lakodalom volt: egyik héten a vőlegénynél, a másik héten a menyasszonynál! Egy fürdőkádat kaptunk menyasszonytáncra, ahhoz vettünk vízmelegítőt és máris hatalmas lett a komfort!
A felnőtt évtizedek
Dolgozni kell, nem panaszkodni — ez volt az elvünk. Szépen gyarapodtunk, házat építettünk a faluban, 30 ember segített, csak a mestereknek kellett fizetnem. Bővült a család: két lányunk született. Akkoriban Bócsán rengeteg jószág volt és ez jó megélhetést biztosított, mi is 40-50 disznót tartottunk, önetetővel. Még a Balatonra is eljutottunk minden évben 1-1 hétre. Aztán jöttek a nehéz évek: feleségem megbetegedett és 10 évig jártunk kórházba. Pár éve aztán magamra maradtam. De nem panaszkodom: az egészségem megvan, tagja vagyok több egyesületnek és csoportnak. Ott vagyok a fesztiválokon, a felvonulásokon, és főzök is, ahová csak hívnak.
A mai életről
Havonta 3-4 temetésre is eljárok. Most már a fiatalok halnak, a 40-50 évesek. És főleg a férfiak! Bócsán rengeteg az özvegyasszony, mint ahogy máshol is. Nem egyszerű ez: könnyű prédák ezek a jóhiszemű, szorgos asszonyok! Tudunk esetekről, amikor kijött Kecskemétről egy „özvegyvadász”, ott lakott a kiszemelt, gyanútlan asszonynál, és úgy kellett hazapaterolni. A mi korunkban már nehéz összeszokni egy másik emberrel.
Zöldhalom kiürült, mint a tanyavilág általában. A kacsások és a többi mezőgazdasági nagyüzem persze működik, de érdekes: a magyarok helyett egyre inkább a románok dolgoznak bennük.
A kert a mindenem: megterem benne a szőlő, a gyümölcs — cseresznye, szilva, körte. Csak gáliccal és meszettel permetezek. Emellett kijárok az erdőmbe, így a tűzifám is megvan. Csak hát… ha kinn hagyom a kapát a kertben, egy hétig is ott marad. Nem akar vele más dolgozni.
Káposzta Lajos
