Korábbi tapasztalataink alapján azt gondolnánk, a tájfutók fognak egy térképet, és időre elérve a rajta megjelölt pontokat egyszer csak befutnak a célba. Közben tájolót elővéve néha betájolják magukat és mindig pontosan tudják, merre járnak a nekünk inkább szabásmintának tűnő térképükön.
Az idők változnak, mint ez kiderült a hétvégi Aranyhomok Rádiós Tájfutó Fesztiválon. Igen: rádiós tájfutás. Mint az egyik szervező és a verseny főbírója, a kecskeméti Börcsök István elmondta, nem mindig a sport oldaláról közelítünk dolgokhoz. Ezek a versenyzők, akik a hazaiak mellett Horvátországból, valamint az erdélyi Szatmárnémetiből érkeztek, mintegy ötvenen vágtak neki a bócsai és a kaskantyúi tájnak. Pénteken Bócsa parkerdő, szombaton Kaskantyú, majd délután Fischerbócsa, vasárnap pedig ismét a bócsai erdők következtek.
A versenyszámok különböző erősségűek voltak. A résztvevők korosztályonként kapták meg a rájuk méretezett feladatot. Az adott pályán több rádióadót rejtettek el a szervezők, melyeket a térképen először piros körökkel, később azonban már sehogy sem jelöltek.
Az adó jelzései pénteken még folyamatosan vehetők voltak a körön belül, később azonban csak szakaszosan adtak, pl. ötpercenként 1-1 percet. Így aztán résen kellett lennie a futónak, aki a vevővel a kezében ennyi idő alatt kellett, hogy betájolja az adót, odamenjen a csak 3 méterről látható kis oszlophoz (erről még lesz szó…). Odamenve lecsippantotta a karón lévő adót és regisztráló berendezést, majd tovább futva kereste a többit.
Az első, pénteki pálya 6.800 m hosszú volt (+ keresgélési idő és táv), és nehézségtől függően 6-10 adót tartalmazott a versenyzők részére. A célnál egy nagyteljesítményű adót helyeztek el, hogy ha valaki eltévedne, mégis odataláljon (esetleg — vagy mégse…).
A szatmárnémeti Kujbus József ugyancsak régi motoros. Mint meséli, idén már csak a versenybírók között vesz részt, de jó látni, ahogy sorra érkeznek be a megfáradt résztvevők.
Nem lenne teljes a hétvége, ha nem tartalmazna kalandot. Szombat este volt egy kis izgalom a versenyszervezők és a helyi lakosság körében. A fischerbócsai vadonban ugyanis eltévedt egy 13 éves fiatalember. Ja, hogy ez a már a nehezített pálya volt a ritkábban csipogó jeladóval? Hát igen… úgy este hét óra magasságában a szervezők észrevették, hogy az egyik versenyző gyerek nem ért célba, és nem is látta senki. Nosza, riasztottak mindenkit, hogy keressék, ki merre gondolja. Az leolvasható volt, hogy a pályán szereplő célok közül melyiket érintette és melyiket nem. De hogy merre „tájolódott el”? A tázlári és bócsai önkéntesek segítségével 11 óra körül meglett a fiú, valahol a tázlári pampákon. De hogy a központi rádiójelet miért nem érzékelte, az külön talány. Minden esetre az biztos, hogy az alföldön, ahol nincsenek kimagasló, beazonosítható tereptárgyak, lényegesen nehezebb a tájékozódás, mint a hegyekben.
Káposzta Lajos
