Avagy az a bizonyos bugaci laktanya
Ha nem is nosztalgiából, de mindenképpen a fiatalságukra emlékezve előfordul, hogy a tanyasi emberek olyan történeteket hoznak fel, amelyek a szovjet csapatok ittlétével kapcsolatosak. Mert mi is történt? Magyarország 1945 és 1991 között a Varsói Szerződés tagjaként olyan katonai szövetségben vett részt, melynek keretében több százezer szovjet katona állomásozott hazánkban. Mint hangoztatták: „ideiglenesen”. Ezek az évtizedek sok helyen nem csupán nagyhatalmi megszállást, erős talajszennyezést és némelykor sajnos közúti baleseteket jelentettek, hanem egyfajta lakossági együttműködést is. Hiszen emberek voltak a bugaci laktanyán belül és kívül egyaránt. No meg nem is volt háborús helyzet, így adott esetben fellazulhatott a fegyelem.
Minderről Bócsán sokat tudnak mesélni az emberek. Mint Frittmann József, helyi nyugalmazott iskolaigazgató mesélte, a (kis)bugaci laktanya a régi magyar katonai repülőtér épületeit használta fel, közel a bócsai határhoz, az út mellett jobbra. A kőépületek mellett barakkokat is emeltek, a repülőtér később megszűnt. Az évtizedek során betonbunkereket is létesítettek. A lőtér az út másik oldalán, Orgovány területén feküdt. Ide tankokkal jártak át, a kövesútra esetenként kihúzott gumiszőnyegen keresztül.
Vajon mi volt a kapcsolatok fő mozgatórugója? Bizony a kereskedelem! Ami keresett termék volt, az a ruszki kisbalta, a „topor”, aztán a gyakorló katonai ruha és a rohamkés volt. De valakinek így lett zongorája és színes tévéje. Mint magam is emlékszem, baromi nehéz volt és a színek is inkább egzotikusan hatottak, mint élethűen.
Csipkó József bócsai gazdálkodó így mesél erről a színvilágról: a ruszkik olyan találékonyak voltak, hogy a fekete-fehér tévé képernyőjét át tudták színezni. Elé raktak valami plexi lapot és színes lett. Persze ez csak a tiszteknek volt kiváltsága. Nekem is csináltak színes tévét, működött is. Beadtam a tévémet, aztán pár hét után érdeklődtem a tisztnél. Elmentünk a műhelybe, már ott várt a készülék!
És pontosan hogyan is működött ez a kereskedelem? Tudott volt, hogy némely tanyákon, közel a laktanyához illetve a lőtérhez, működött egyfajta „lerakat”. Ide hordták ki a katonák a benzint, a gázolajat, és itt vették át az árát vagy a cseretermékként felkínált alkoholt. Merthogy azt nagyon szerették. A hazai üzemanyag árnak harmadáért-feléért adták a „megszálló baráti katonák” az általuk „elkommunizált” katonai benzint. Aztán aki továbbadta, rátette a saját hasznát, de még így is megérte tőle vásárolni.
Végül következzék egy 5 éves vicc — bár sokaknak térkép kell hozzá, mert azóta többször átrajzolták…
És hogy miért 5 éves? Mert anno 5 évet lehetett kapni érte!
Vicc 1990 előttről
1945-ben újrahúzzák a lengyel-szovjet határt. Kissé nyugatra tolják. Megy a bizottság a térképpel, verik le a határkarókat. Estére egy tanyához érnek. Látják ám, hogy épp a tanya közepén kellene leverni a karót. Na, menjünk be és megalszunk itt! — mondja a bizottság elnöke. Reggelre majd okosabbak leszünk.
Úgy is lesz. Bemennek. A tanya egy lengyel gazdáé. Vendégül látja őket, bevodkáznak, a gazdasszony is kedves, megalszanak. Reggelre kelve aztán így szólnak a lengyelhez. Figyeljen ide uram, most már eláruljuk, miért vagyunk itt: mi húzzuk meg az új határt. És mivel maga nagyon derekasan vendégül látott minket, eldöntheti, melyik országba akar kerülni. Ha ide verem a karót, a tanya és az udvar Lengyelországban marad, de az összes földje és erdeje elvész, azaz a Szovjetunióba kerül. De ha ideverem, akkor minden vagyonával a nagy Szovjetunió állampolgára lesz. Na?
A lengyel gondolkodik, majd így szól: maradjak a házzal lengyel földön.
Leverik a karót, majd azért visszakérdeznek: mondja, miért jobb így magának? Az országa megmaradt ugyan, de elveszett mindene!
Mire a lengyel: tudják, uraim, nem igazán szeretem az orosz telet!
Káposzta Lajos
