Frittmann József nyugdíjas iskolaigazgató visszaemlékezései
Vajon mi hogyan csapódik le a nagypolitikából a tanyavilágban? Mit jelent egy gazdacsaládnak, ha Budapesten éhínség van? Egymás ellenségévé válhatnak-e hirtelen emberek, akik eddig békében megvoltak egymás mellett? Többek között erről is szól Frittmann József bócsai nyugalmazott iskolaigazgató visszaemlékezése.
1943 vége volt, amikor már érezni lehetett, hogy háború van. A német hadsereg megkezdte kiépíteni Fischerbócsa határában a hadi repülőteret. A környékbeli emberek rendesesen vállaltak munkát a repülőtéren. A fischerbócsai gazdakörben a leventeoktatás intenzívebbé vált. Ez a tizenéves fiúk félkatonai kiképzése volt: magyarságismeret, alakiság, birkózás, ill. közelharc, alapvető fegyverhasználat… Az oktatót Koch Mátyásnak hívták, aki később Kövesdire magyarosított. Aztán nemsokára megkezdődött a leventék besorozása. Tömegesen jöttek a behívóparancsok. Ahogy közeledett az ellenség, a magyar katonai alakulatok egyre sűrűbben vonultak az országúton.
Megkezdődtek fölöttünk a légi harcok német és orosz vadászgépek között. Nem kezdődött meg viszont a tanítás, mert a tanító úr bevonult katonának. Így én itthon maradtam.
1944. október végén állandóvá vált a Papbucka felőli dübörgés. A Papbucka Fischernek Szank felöli részén terült el. Mezőgazdaságra alkalmatlan terület. A laposban legeltek a környék tehenei. A bátrabbak elmentek megnézni a dübörgés okát. Kiderült, hogy az orosz gépesített alakulatok próbálkoztak átjutni a homokbuckáson. Mindenki azt mesélte, hogy a homokbucka visszaverte az orosz támadásokat.
Ennek lett a következménye, hogy 1944. november 2-án csak gyalogsági alakulatok vonultak át Fischerbócsán. A német repülőtér volt a cél. Az üzemképtelen repülők kivételével a németek addigra elvonultak, harcok tehát itt nem folytak. A légi harcok viszont november 2. után is folytatódtak, mivel az orosz (szovjet) légierő települt a repülőtérre, amit a németek, ahogy tudtak, támadták. Bátyámmal a szalmakazalba bújva figyeltük a légi harcokat, hisz mindkét hadsereg birtokolni, illetve bombázni akarta a bázist.
Az is igaz, hogy az emberek nem sok puskalövést hallottak, de a portyázó orosz katonák sok gondot okoztak. A nép védekezett, ellenállt, ahogy tudott. Például az éppen kiforrt borokat a szőlőben készített vermekben próbálták elrejteni. Sokszor sikertelenül, s ilyenkor a részeg katonák lövöldözve járták a tanyákat, még nagyobb félelmet keltve.
Az is fokozta a rettegést, hogy elkezdték összeszedni a német nevűeket: először a repülőtéri munkára, majd málenkij robotra. Ez az orosz nyelvű kifejezés közkeletű volt és azt jelentette: „kis munka”. Azzal az ürüggyel szedték össze a lakosságot, hogy csak valami közérdekű munka volna, pár nap vagy egy hét az egész… Az is igaz, hogy korábban a németek is hajtották repülőtéri munkára az otthon maradt férfiakat. A fiatalok háborúban voltak 40 év és 18 év között. Egy alkalommal, még 1943 körül én is elkísértem apukámat a repülőtéri munkára. A német repülőzők megengedték, hogy a hatalmas szállító repülőgépben szaladgáljak.
Szóval, amikor 1945-től úgymond veszélybe kerültek a sváb származásúak (és ebbe a mi családunk is beleesett!), akkor apukám és a környék felnőtt emberei a Papbucka labirintusában bújtak el. Sajnos akadt helybeli lovas fogattal rendelkező ember, aki segítette az összegyűjtést. Minden nap megjelent ez az állampolgár a svábok lakásán, hogy segítsen elvinni a férfiakat. A nevét nem írom le hisz dédunokái köztünk élnek. Emlékszem 2 szép lovára és a féderes kocsijára. A bujkálás sikeres volt, mert a környékről egyedül Gszelmann Pétert vitték el, aki sose jött haza (az ő dédunokái is köztünk élnek).
1945-ben gyorsan helyreállt a rend visszatért az élet a községrészbe. Megkezdődött a tanítás, Varjasi Pista tanító bácsi közreműködésével, aki itt vetette le katonaruháját.
Megkezdődött az élet a gazdakörben is. Egymást érték a különböző rendezvények. Szállingóztak haza a katonák, előbb a nyugati fogságból, majd a keleti fogságból is. Volt tehát kivel és miért „ismerkedni”. Budapestről a nélkülözés és az 1944-es kibombázás miatt sok család települt a tanyákba, fiatalok idősek egyaránt. Főleg fiatal lányok pezsdítették fel az életet. Budapest újjáépülése után szinte mind visszatelepült, magukkal vittek nagyon sok helyi fiatalt, akik búcsút intettek a tanyavilágnak. Sok család évekig tartotta a kapcsolatot.
A következő években megkezdődött a második földosztás: felosztásra kerültek a Gyeskovics, Faragó és Szappanos birtokok. Néhány holdas parcellák keletkeztek, így ezeken a területeken is kialakult a tanyavilág. Miután a pengő elértéktelenedett, kialakult a cserekereskedelem. A gazdakör előtti úton szombatonként akkora piac volt, hogy vetekedett a soltvadkerti piaccal.
Az 50-es évek elején kezdett minden elromlani. Jött a beadási rendszer. A gyenge termőképességű talajon nem voltak képesek megtermelni a beadni valókat. Az emberek zárkózottabbá váltak. Mindenütt a bizonytalanság uralkodott. A szegénység rákényszerítette az embereket az elvándorlásra. Dunapentele (1951–1961 között Sztálinváros, mai neve Dunaújváros) őslakói között tömegesen találnak fischerbócsai embereket.
Talán ez az időszak amikorra tehetjük a tanyák pusztulásának kezdetét.
Káposzta Lajos
