Frittmann József nyugdíjas iskolaigazgató visszaemlékezései
Az 50-es években szinte lehetetlen volt kulákgyerekként továbbtanulni. Mindig voltak azonban segítő, jó emberek is a rosszak mellett. De mennyire képes megállni a helyét az a gyerek az iskolavárosban, aki addig ki sem tette a lábát a fischerbócsai tanyavilágból?
1953-ban, a tanyasi iskola 8. osztály befejezése előtt felmerült a kérdés: hogyan tovább? Az otthon maradás kilátástalan volt, tehát a tovább tanuláson kellett gondolkodni. Engem a felső tagozat 5. 6. 7. osztályában Széplaki Margit tanított, aki egy kiváló pedagógus volt. A hetedik osztály végén férjhez ment, s Zöldhalomba költözött a férjéhez. A 8. osztályban Vékony Emma tanított, de mellette az akkor pályakezdő Bodor Jenő is sokat foglalkozott velünk.
6-an voltunk a nyolcadik osztályban 5 lány és én. Ketten szándékoztunk tovább tanulni: Nagy Ida Kalocsára, az óvónőképzőbe jelentkezett. Megjelent valahol egy hirdetés, hogy a Jedlik Ányos gimnáziumba vidéki tanulók jelentkezését várják (fizika-matematika tudás kellett a felvételihez). Néhány napon belül azonban kiderült, hogy az én jelentkezési lapomat az akkori párttitkár nem írta alá, mert feketén vágtunk disznót. Vékony Emma tanítónő talán még jobban kétségbe esett, mint én. Berohant a Kiskőrösi Járási Hivatal Művelődési Osztályára s könyörgi kezdett Dömötör Gábor felügyelőnek, hogy tegyen valamit. Néhány hét várakozás után kiszólt a Gábor bácsi, hogy a kalocsai tanítóképzőben pótfelvételit hirdetnek, mert kevés volt a jelentkező. Felültetett a Csepel motorkerékpárjára, illetve a csomagtartóra kötözött párnára, és így mentünk Kalocsára, hogy beadjuk a jelentkezési lapot. (Az idő rövidsége miatt postán már nem lehetett elküldeni). Szerencsére nem volt túl nagy a jelentkezés, így elfogadták. Közölték, hogy augusztus elején be fognak hívni felvételire. Kiderült, hogy „csak” énekből kell felvételizni.
A „csak”-ot azért tettem idézőjelbe, mert abszolút nincsen hallásom (nem hiába lettem aztán fizikatanár). Tehát az örömöt kétségbe esés követte. Megjött a behívó levél. Mindenről lemondva nem akartam elmenni, de aztán csak rábeszéltek… Soltvadkertre éjszaka gyalogoltam be, majd a hajnali vonattal elmentem Kiskőrösre. Szerencsére elértem a kalocsai vonatot (ma már nem jár), s 10 órára meg is találtam az iskolát.
Az iskolaszolga bevezetett egy terembe, ahol három férfi ült egy asztalnál. Később kiderült, hogy Lovass Nagy István igazgató, Dundler Gyula matek-fizika tanár és Vönöczki tanár úr, aki ének-zene szakos volt. Az asztal előtt kellett megállnom, mellettem egy számomra akkor még ismeretlen valami volt. (Ez volt a zongora)
Első kérés, hogy énekeljek valamit. Elkezdtem, hogy „itt van május elseje”. Gyorsan leállítottak. Vönöczki tanár úr a zongorához ült, leütött 3-4 hangot s mondta, hogy szolmizáljam le. Nem tudtam, mi az: a tanyasi iskolában ilyen nem volt. Pár percig tanácskoztak majd Dundler tanár úr megkérdezte mennyi 3/4 meg 2/3. Néhány másodperc s rávágtam, hogy 1 egész 5/12. Összenéztek, s megköszönték jelenlétemet.
Közölték, hogy pár napon belül értesítenek döntésükről. Kisétáltam a szépen kipingált vasútállomásra. Gondoltam, utoljára gyönyörködhetem benne. Az út vissza is olyan volt, mint oda. Éjfélre hazagyalogoltam.Egy hét sem telt bele, jött egy vaskos levél: remegve bontottuk fel. Csodák-csodájára közölték, hogy felvettek. Sőt: leírták, hogy mit kell vinni a kollégiumba, milyen számot kell írni alsó ruháinkra, melyik nap kell megjelenni.
Nagy volt az öröm. Szegény szüleim mindent megtettek, hogy elindulhassak. Sikerült kölcsönt kapniuk apukám legidősebb testvérétől, Fritmann Imre bácsitól hisz mindet úgy kellett megvenni — ingek, ruhák, alsónadrágok, hálóingek, lepedők, paplan, paplanhuzatok, öltöny, cipő… Hisz a meglévő, agyonhasznált ruhámat nem vihettem el. Anyukám, nővérem varrták a számokat.
Mellékelten megjegyzem, hogy a diákotthoni értesítőben közölték, hogy havonta egyszer lehet hazautazni. Abban az esetben azonban, ha rosszak az osztályzatok, nincs hazautazás.
Augusztus 28-án kellett jelentkezni. Mindent összepakoltunk, és az egyik lepedőbe belekötözte apukám. Lovas kocsival bevittek Soltvadkertre. Felültem a vonatra, majd Kiskőrös átszállással Kalocsára értem. Hátamon a batyummal az egy km-re levő Kossuth utcai kollégiumba érkeztem. A felsőbb osztályos leendő csoportvezetők fogadtak. Jót nevettek rajtam a lepedőbe kötött csomagom miatt.
A földszinten tanulószobák voltak, az emeleten a hálószobák. Az emeleti folyosón szekrények sorakoztak. Megmutatták, melyik a szekrényem, és melyik a helyiségben található 40 ágy közül az enyém. Megkezdődött a diákotthoni élet. A Szvétek Sándor neves pedagógiai szakíró (kollégiumi igazgató) által kialakított napirend a 4 év során semmit nem változott.
Ez a következő volt: ébresztő 5 órakor, majd ágyazás, mosakodás 5.30-ig. Ágyszemle, mint a katonáknál: ha nem volt sorban az ágy, újra kellet csinálni. 6-tól 7-ig tanulás, majd reggeli. 7:30-kor mindenki ment az iskolájába (tanítóképző, ill. gimnázium)
Az iskolában kiderült, hogy a Dundler Gyula bácsi lett az osztályfőnök. A tanárok jelentős része még az 1948-ig működő érseki kántortanítóképzőben tanított. Az iskolában az innen örökölt szellem uralkodott.
Hamarosan kiderült, hogy a felvételem körül nagy vita lehetett, mert, a Vönöczki tanár úr közölte, hogy belőlem csak akkor lesz tanító, ha megtanulok énekelni. Különben garantálja, hogy mehetek vissza a bócsai tanyára. Erre azt tanácsolta az osztályfőnököm, hogy énekelméleti részt nagyon tanuljam meg. A Vönöczki tanár úr rendszeresen írat énekelméletből dolgozatot, azt meg lehet tanulni. Megtanultam.
Délután 1-2 órára haza értünk (azaz a diákotthonba), majd ebéd. Akinek nem volt egyese, 4 óráig kimenőn lehetett. (Én az első hónapokban ilyenkor is ének elméletet magoltam…) 4-től 6-ig tanulás, majd a csoportvezetők kikérdezték a leckét. 7-től 7:30-ig vacsora 7:30-tól szabad foglalkozás, 10 órakor takarodó volt.Sikerült úgy kezdenem a tanítóképzőt, hogy minden hó végén hazajöttem, mert nem volt kijavíthatatlan elégtelenem.
A középiskolás éveim természetesen sok pénzbe kerültek. Szüleim nem bírták volna, ezért minden nyáron 5-6 hetet cséplőgépnél töltöttem. Megkerestem a család egész éves kenyérszükségletét, bátyámmal együtt.
A cséplőgépnél 2 nyáron törekes voltam. A dobfarnál gereblyével húztam a töreket a szállításra, utána a közben pipázó Kalon Józsi bácsival elvittük a kijelölt helyére. A következő két évben bátyámmal rudas voltam. Vagyis 2 rúdon a dobfaros által készített petrencét vittük fel speciális létrán a szalmakazalra.
Étkezésről — reggeli, ebéd, vacsora — a csépeltetők gondoskodtak: volt, hogy egész héten paprikás krumplit ettünk ebédre, hajába krumplit reggelire. Az éjszakát a tűzoltásra odakészített vízben való mosakodás után a szalmakazalban töltöttük. Este 10 óráig dolgoztunk hajnali 3 órakor keltünk, 4 órakor már dolgoztunk. Vasárnap szétmértük a heti keresetet és vittük haza.
Így végeztem el a tanítóképzőt. Ezután következtek a tanítói évtizedek, amiről a korábbi lapszámokban már írtunk.
Káposzta Lajos
