Gondozott ház a falu központjában, tetején napelemmel. Az udvarra belépve azt is látni, hogy gazda lakik itt: traktor, kamra, gondozott kert. Még így, nyolcvan fölött is fontos a magas színvonal és a rend! Gillich Imre bácsi és felesége, Kati néni fogad. És hogy miért jöttem el hozzájuk? A régi ismeretségen túl a történet apropója az, hogy a tanyai életmódnak és gazdálkodásnak alighanem megmentői voltak ezek az emberek, és velük együtt az egész generáció a 70-es években.
„Inkább eldózerolnám az összes tanyát, mintsem fejlesszek rajtuk bármit is!” —mondta ezt annak idején több járási vezető, amikor bementem hozzájuk a javaslatommal: vezessük be a villanyt kilenc tanyába Kisbócsán. Mi akkoriban ott éltünk és szerettük volna modernizálni az életünket. Mindez 1970-ben történt.
–Mai fejjel, a virágzó külterületi vállalkozások idején el sem tudjuk képzelni az akkori helyzetet. Meséljen erről kicsit, Imre bácsi!
-Az ugye tudvalévő dolog, hogy Bócsa mindig is nagy tanyavilággal rendelkező település volt. Sőt: korábban szinte nem is volt falu, csak tanyavilág. Ez a ház, ahol most lakunk, a Fonték szőlőbirtokán állt, és eredetileg cselédlakásnak épült. A belterületi parcellázás során alakult ki itt a község: az utcák és a házsorok. De menjünk még visszább az időben: a mi családunkat az 50-s években kulákká nyilvánították. Osztályidegenként nem is rendes katonának, hanem un. munkaszolgálatos katonának vonultattak be. Ez egyfajta büntetőszázad volt, ahol nem spóroltak a szidással és a megalázással. Állami építkezéseken dolgoztunk, kvázi kényszermunkásként, több éven keresztül. Aztán a 60-as évekre enyhült a légkör: vezetőségi tag lettem a szakszövetkezetben és tanácstag a község vezetésében. Egyszer éppen egy volt katonatársamat látogattam meg, aki Cegléd mellett, Csemőn lakott egy tanyán. Hát, látom ám, hogy villanyt kapcsol. Ez meg hogy lett itt? — kérdeztem tőle. Mert bizony nálunk akkoriban remény sem volt rá. Nosza, elvitt egy nagykőrösi villanyszerelő barátjához, aki elmondta, miként is lehetséges ez technikailag.
Nálunk ez úgy nézett volna ki, hogy a Szőlőskert Szakszövetkezet darálójánál lévő trafótól oszlopok segítségével végig lehetett volna vinni a kábelt 9 tanyához.
-Papíron minden egyszerű. Hány lépcsőt kellett megmászni érte?
-Mivel az oszlopok a szövetkezet területén álltak volna, először ott terjesztettem a vezetőségi ülés elé a tervet. Jóváhagyták. Aztán mentem a tanácselnökhöz, akinek a tanyákhoz való negatív hozzáállása meglehetősen ismert volt. Azzal érvelt, hogy a járási pártbizottság úgysem járul majd hozzá, ne is próbálkozzam. Csakhogy ő nem tudta, hogy az akkori mindenható járási párttitkár, Ivanics Lajos nekem iskolatársam volt Soltvadkerten. Bementem hozzá a kiskőrösi irodába. Huszonöt év után is megismert, barátságosan fogadott és előadtam neki az elképzelést Kisbócsáról. „Ennek semmi akadálya részemről!” — mondta, és megadta az illetékes bajai címet, a Dél-Alföldi Áramszolgáltató vezetőjét. Ott is fogadtak rendesen és megegyeztünk a helyszíni szemle időpontjában. De úgy, hogy hétfőn voltam ott és szerdán kiszálltak! Felmérték, megállapították, hogy a trafó bírná, 1.800 m vezeték kell és megküldték az engedélyt.
-Maradt tehát a bócsai tanács. Mi kellett a lobbyhoz?
-A tíz tanácstagból nyolcan voltunk külterületiek, ketten pedig belterületiek, plusz a tanácselnök. A nyolc embert pedig aránylag könnyű volt meggyőzni arról, hogy ez a jövő. Így hát megszületett a pozitív döntés, persze községi támogatás egy garas sem. Nekünk, a kilenc érintett gazdának kellett a villanyszerelő által kért 160.000 Ft-ot összeadnunk.
–Ami akkor nem kevés pénz volt: 3 új Zsiguli ára. Ha mai értékben 3 új Skodára váltjuk, akkor kb. 9 millió Ft. (Persze ez csak játék a számokkal!) A lényeg az, hogy „100 % önerős projektről” beszélünk…
-Pontosan. Jött a nagykőrösi szerelő, a fele pénzt elkérte, kihúzta a vezetéket a brigádjával, majd hívtuk a kiskőrösi DÁV-ot, hogy vegye át. A vezető, Kristóf László azonban nemet mondott: arra hivatkozott, hogy túl sok a kötés. Talán spórolt a mesterember, minden esetre a 24 toldás-foldást ki kellett váltanunk egy „rendes vezetékre”. Ebben volt segítségünkre a kiskőrösi Bondor Lipót, azaz Lipi bácsi. Még azt is megsúgta, hogy ne a tervezett 25 mm-es drótot vegyem meg Baján, hanem a 35 mm-est. Jobban fogja bírni a mezőgazdasági gépek használatából adódó terhelést — mondta. Mint később bebizonyosodott, helyesen! Igaz, 30.000 Ft-ot kért, de a két hétig tartó munka után, maga hozta a pecsétes engedélyt, hogy rendben van, elfogadva a bekötés. Lévén ő maga volt a főmérnök az áramszolgáltatónál… A nagykőrösi mesterember ügyét meg vihettük a bíróság elé, aztán később megnyertük a pert. Szóval nem volt egyszerű!
–Az eredmény pedig az lett, hogy más tanyasorokon is követték a példát.
-Igen. De mindig meg kellett felelni a rendszer elvárásainak! 1970-ben kezdtem el a szervezést, és 1972-ben gyulladt fel a tanyán a villany. Azt nagyon a lelkemre kötötték, hogy április 4-re időzítsem. Merthogy felszabadultunk — ezúttal a sötétségből!…
Káposzta Lajos
