Augusztus 2-án, vasárnap a 9 órai szentmisén ünnepi alkalomra gyűltek össze a keceli egyházközség tagjai a Szentháromság templomban. Első keceli szentmiséjét tartotta Tóth Tibor káplán, aki Dr. Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek megbízásából augusztus elsejétől városunkban folytatja szolgálatát a továbbiakban.
Az ünnepi szentmise elején Fekete Szabolcs kanonok-plébános üdvözölte az új káplánunkat és a híveket, majd köszöntő beszédet mondott.
Az eseményt fiatalok tették ünnepélyessé kis műsorral Pap Józsefné Emese felkészítésével. Kollár Noémi és Kollár Vanessza verssel köszöntötte Tibor atyát, majd Trepák Kata énekelt Szabó Luca gitárkíséretével.
A szentmise után megkértem Tibor atyát, meséljen a kezdetekről és eddigi munkásságáról.
„Az általános iskola 2. osztályában kezdtem el járni hittanórára lakóhelyem általános iskolájában, Soltvadkerten, amit akkor a Kalocsai Iskolanővérek tanítottak. Első osztályban több osztálytársam is mondta, hogy a plébános bácsi mennyi szentképet osztogat hittanórákon, és hogy mennyire „jók” ezek az órák. Szüleim nem gyakorolják a vallásukat, így ők az iskolába való beiratkozáskor nem tartották fontosnak a hittanon való részvételt. Tehát a fent említett, a többiektől hallott élmények alapján kezdtem el megismerkedni Istennel. Alsó osztályban végig egy nővér tanított, de rendszeresen be-bejártam a plébániára is, ahol az „ódon illat” is megfogott. Akkori plébánosom, Király András atya rendszeresen nógatott szeretettel, hogy menjek ministrálni, de mindig nemet mondtam neki…nem éreztem még akkor annyira bátornak magamat. Az ilyen plébániai látogatásokkor, többször is előfordult, hogy vittem magammal pénzt, s megkérdeztem András atyát, hogy ezért milyen kegytárgyat, könyvet lehet venni a Plébánián. Mindig tudtam valamit venni ezeken az összegeken, s örömmel kaptam így kézhez az első Képes Bibliámat is. Sosem felejtem azt az érzést sem, amit az első szentgyónásom után éreztem, amit az elsőáldozást megelőző szombaton végeztem el. Felső osztályban, Király atya halála után (2003), Burányi Roland tanította nekünk a hittant, aki egyben az utód is lett a plébánosságban. Mellette 2007-ig Mezei Ferenc volt a káplán. Tőlük is nagyon sok jó és követendő példát láttam, amelyek tovább szították bennem a hivatás parazsát. Életemben a középiskolás évek következtek. Nyilván én is lázadtam, s már csak hébe-hóba jártam el szentmisékre 9-10. osztályos koromban. Fontosabb volt a szombat esti szórakozás, vagy egyszerűen csak lusta voltam. Középiskolai hittanra elkezdtem járni a szomszéd városban, ahol középfokú tanulmányaimat is végeztem, de rendszeresen már 6 h-kor át kellett ezért mennem Kiskőrösre. Ezt megunva, és tudomást szerezve arról, hogy nálunk bérmálkozó felkészítő indult, jelentkeztem Roland atyánál. Elkezdtem járni az alkalmakra, megvenni és olvasni az Új Embert és Keresztény Életet, folyamatosan bekapcsolódtam egyházközségem életébe. Ismét becsatlakoztam a kórusunk szolgálatába is, aminek egyébként már felsős koromban is tagja voltam. 2005-ben bérmálkoztam, majd 2006-ban leérettségiztem. Ezután rögtön az akkor még Szegedi Hittudományi Főiskolára jelentkeztem, katekéta-lelkipásztori munkatárs BA alapszakra. A Szent Imre Kollégiumban laktam. A „kolis” életnek voltak kötelezettségei is: közösséghez tartozás, félévente egy lelkigyakorlat, műhelyeken, ill. egyéb lelki programokon való részvétel. Mindezek nagyban hozzájárultak, erősítették bennem, az ekkor már dilemmaként magamban hordozott gondolatot: „Uram, mire hívsz engem az életben? Családfőnek, szerzetesnek vagy papnak?” 2009 áprilisában, akkori (Soltvadkerten szolgáló) plébánosom, Hozdik Zsolt atya megkérdezte, hogy szeretnék-e hitoktatni Soltvadkerten. Bár még nem fejeztem be a tanulmányaimat, de azt mondta, hogy megkéri nekem a tanításhoz az érseki engedélyt. Kb. 1-1,5 havi gondolkodás után igent mondtam, és 2009. szeptemberétől—2013 júniusig tanítottam a soltvadkerti óvodákban, iskolában és Plébánián. Az óvodásoktól a középiskolásokig minden évfolyam volt a kezem alatt. Mindemellett irodai szolgálatot is végeztem. 2010 augusztusában érsek úr engedélyével, Hozdik atya lelkipásztori kisegítővé iktatott be. Ekkor egészült ki szolgálatom a temetéssel, a bibliaórák tartásával két idősek otthonában is, igeliturgiák végzésével, elsőpénteki beteglátogatással, áldoztatással. Illetve még gondnoki jellegű teendőket is elláttam. 2011 októberében dr. Bábel Balázs érsek atya lektorrá és akolitussá avatott a soltvadkerti Plébániatemplomban. Ez idő alatt is meg volt bennem a hívás Isten és az emberek szolgálatára. Sőt, a szolgálataim csak erősítették ezt. Dönteni, kimondani az IGEN-t, egy Teréz Misszió után tudtam, amit Kecskeméten tartottak 2012 májusában. A Teréz Misszióról talán annyit röviden, hogy ez egy ima-lánc a papokért, és Lisieux-i Szent Teréz lelkiségén alapszik. A Szemináriumba való beköltözés, és az „IGEN” közötti időt kihasználva, már tudatosan készültem a kispapi életre, s lelkiekben is igyekeztem ráhangolódni, illetve elmélyülni. Mindössze 2 évet töltöttem a szegedi Szent Gellért Szemináriumban. A második szemináriumi tanév karácsonyának másnapján Dr. Bábel Balázs érsek atya szentelt diakónussá, a kecskeméti (2014. december 26.) Nagytemplomban. Majd 2015. szeptember 12-én, szombaton ugyanitt áldozópappá. Szeptember 15-ével helyezett Érsek úr a kecskeméti Főplébániára, hogy ott végezzem lelkipásztori szolgálatom. 2015 októberétől 2018. május 31-ig Kecskemét Város, majd a Kecskeméti esperesi kerület papi hitoktatási referenseként szolgáltam a hitoktatás ügyét Érsek úr megbízásából. 2015. szeptember 15. és 2017. szeptember 30. között az érseki bíróság elsőfokú törvényszékének jegyzői feladatait is végeztem. 2016. október 15. – 2020. július 31-ig a kecskeméti Szent Imre Katolikus Óvoda és Általános Iskola lelkésze voltam. 2020. augusztus 1-jével kezdtem meg kápláni szolgálatomat a keceli Szentháromság Plébánián. A fent említett atyák, követendő példaként álltak előttem. Talán többen ismerik a nevét, hallottak az idősek közül az 1900-ban született P. Hunya Dániel jezsuita atyáról, a növendékpapság „nagy” spirituálisáról. Életét, szolgálatát az „Ardere pro Deo” jegyében végezte, vagyis vallotta: „Elégni, lángolni, áldozattá válni Istenért.” Többen is voltak az életemben a „nyájillatú” lelkipásztorok, akik papságukban nem „hivatalt” láttak, hanem megmaradtak embernek és azt vallották ők is, amit P. Hunya. Mert csak így születhet meg bennünk a felismerés és született meg bennem is a bizonyosság Szent Pál apostol gondolatának nagy igazságáról, melyet papi jelmondatomnak is választottam: „…az Istent szeretőknek minden javukra válik…” (Róm 8,28). Ez lenne az én életutam és hivatásom története. Kérem a Testvéreket, hogy imádkozzunk egymásért!”
-E-
Fotógaléria:
