Szinte megszámlálhatatlan az a sok gyerek, aki büszkén mondhatja: Éva néni engem is tanított. A sok tanítvány és azok szülei, kollégái most is büszkeséggel jelenthetik ki ezt, hiszen sokunk örömére Illésné Márin Éva tanárnő munkája elismeréséül magas kitüntetésben részesült. Budapesten a Pesti Vigadóban Trefort Ágoston-díjat vehetett át 2020. szeptember 10-én prof. Dr. Kásler Miklós minisztertől. 1994 óta a Trefort Ágoston-díj azoknak az állami és egyházi fenntartású intézményben dolgozóknak adományozható, akik az oktatás érdekében hosszabb időn át kiemelkedő munkát végeznek.
Éva néni neve egybeforrt a keceli általános iskolával. A hétköznapokban keceli, ha kell ünnepnapokon is. Hogy éli meg, hogy naponta ingázik Császártöltés és Kecel Között?
Nem érzem, hogy messzire mennék, olyan mintha itthonról hazamennék, hiszen csak ott érzi az ember magát otthon, ahol elfogadják, ahol alkothat és tevékenykedhet, mint pedagógus. Ezt köszönhetem a valamikori keceli Arany János általános iskolának és tantestületének, valamint a mostani II. János Pál Katolikus Általános Iskola és Óvodának.
Éneket, táncot, német nyelvet tanít, énekkart, Musical Stúdiót vezet, versenyekre, műsorokra készít fel gyerekeket. Szinte nincs olyan ünnep Kecelen, ahol ne lenne ott növendékeivel, hogy színt vigyen egy-egy eseménybe. Honnan ez a hatalmas energia, mi ösztönzi, hogy mindezt a maximumon tegye?
Egyszerű lesz a válasz: a gyerekek és a bennük rejlő tudás és tehetség, amit csak a kisgyerekben fedezhetünk fel, még akkor is, ha néha rögös ez az út, de megéri kibontakoztatni. Amikor látom, hogy jó felnőtté, boldog és kiegyensúlyozott emberré válnak, akkor szoktam megnyugodni. Ez az, ami hajt, ez az, ami soha nem hagy nyugodni. A tehetség Isten adománya, nekem csak észre kell vennem, helyes útra kell terelnem a tehetséges gyerekeket. Sajnos nem mindig sikerül, de nem adom fel.
Kiemelkedő munkásságát egyéb díjakkal is elismerték már. 1987-ben a közművelődés terén végzett munkájáért vehetett át elismerést, 2000-ben az Év Pedagógusa címet nyerte el, 2012-ben Kecel Városáért kitüntetést, 2014-ben Kunszt József díjat kapott, 2018-ban Kecel Város Díszpolgára lett. Ezt a kitüntető díjat, most milyen érzésekkel vette át?
Az érzést, ami először bújik ki belőlem, leginkább a „felemelő” szóval tudnám azonosítani. Tanítani és szeretni, ezek azok a szavak, amik megfogalmazódnak bennem, amikor elismerik azt a munkát, amit nehéz munkának nevezni. Inkább alkotásnak hívnám, hiszen minden gyerek egyfajta csodás alkotás ha jókor, jó időben, és szeretve nyúlunk hozzájuk. A pedagógus pálya legnagyobb csodája, ha ez sikerül, és majd felnőttként learathatja úgy a babért, hogy szinte elfelejti honnan is indult. Pedagógusként szeretem figyelni, hogy elérik-e céljukat, és boldog felnőtté válnak-e tanítványaim.
Visszatekintve az elmúlt évekre, hogyan értékelné azokat? Olyan volt minden, mint amilyennek valamikor elképzelte, vagy teljesen másként alakultak a dolgok?
Soha nem gondoltam, hogy ennyi mindent fogok az iskolában csinálni délutáni, szombati foglalkozások formájában, de jött a lehetőség és megragadtam, magamat is kipróbáltam, képes vagyok-e rá?
Amikor Kecelre kerültem – 1982-ben – alsó tagozatos tanító és ének-népművelés szakkollégiumot végzett pedagógus voltam. Udvarhelyi István igazgató bácsi lehetőséget adott néptánc szakkör vezetésére, így együtt dolgozhattam volt főiskolai tanárommal, Nagy Dezsővel. Megszerettem ezt a plusz feladatot, és természetesen kihívásnak éreztem, valamint megtapasztaltam, hogy a néptáncosok világa egy nagy család, ahol mindenféle gyereknek van helye. Igyekeztem felkarolni a tehetséges energiadús fiúkat, lányokat. Közben elvégezhettem az énektanári szakot Szegeden. Amikor Jónás János bácsi már nem tudta folytatni az énekkar vezetését és az ének tagozatos osztályok tanítását, újabb lehetőséget kaptam a feladatok átvételével. Nem volt egyszerű az indulás, de sikerült a nehézségeket legyűrve a tehetségeket segíteni, és felnőttként színházakban, színpadokon láthattam viszont őket, és tapsolhattam nekik. Természetesen nem hagytam abba az utánpótlás néptánc csoport vezetését sem. Akkor úgy gondoltam ennyi elég lesz a délutáni plusz feladatokhoz. Csakhogy újabb kihívás érkezett, hiszen iskolánkba bevezették a német-nemzetiségi nyelvet, mert közben államilag megszüntették az ének tagozatos osztályokat és helyükbe, előtérbe a nyelvek léptek. Ekkor megszereztem a német nemzetiségi képesítést is. Átvettem a Német Munkaközösség vezetését, valamint a több mint 20 évig tartó diák cserekapcsolatok megszervezését és lebonyolítását Kecel testvérvárosával, Schwarzenbruckkal. Megint jött egy újabb törvény, miszerint csak Művészeti alapiskolában lehet néptáncot tanítani, ezért elvégeztem Orcsik Attilával az egri főiskolán a Tánc és dráma szakot, hogy tudjam a gyerekeket néptáncra tanítani. Így együtt dolgoztam Attilával, feleségével Dudás Klárával, valamint Galántai Katalinnal, és a valamikor tanítványokból munkatársak lettek. Amikor halódni látszott az éneklés szeretete, valamint az énektanítás szépsége, akkor gondoltam egy nagyot, és Wiednerné Fenyvesi Bernadett könyvtárigazgató segítségével megszervezhettem a Musical stúdiót. Természetesen csak szombatra jutott helye ennek a plusz feladatnak, de a tehetség nem ismer határokat nálam. Amikor iskolánk egyházi irányítású lett, megjelentek a diák misék, ahol az énekkar tanulói éneklik a miséket. Ez ismét egy újabb kihívás lett, de szerencsémre sikerült együtt dolgozni Csiszér Lászlóval és zenekarával, valamint Tóth Péterrel is, aki ugyancsak tanítványból lett munkatárssá. Na ezek azok a csodák!
Ha kívánhatna valamit, mi lenne az?
Ha lenne valahol most egy jó tündér és teljesítené 3 kívánságomat a következő lenne:
- Maradjanak a gyerekek, gyerekek, akik szeretnek játszani. Az élet egy nagy színpadi alkotás, ahol játszani kell.
- Maradjanak az iskolák olyan formában meg, ahol a tehetségeket hagyják kibontakozni és a tudás legyen továbbra is a fő cél!
- A legfontosabb, hogy a példa a szeretetről, tiszteletről, egymás kölcsönös elfogadásáról az iskola falain belül és kívül maradjon meg mindörökre!
Varga Eszter
