Lantos Zita nevét Kiskőrös térségében mindenki ismeri, hiszen éveken át volt az egykori Kunság Rádió, majd a Rádió97 műsorvezetője. Zita azonban maga mögött hagyta a média világát, és fókuszába a gyermekek kerültek. Soltvadkerten létrehozott egy fejlesztéssel foglalkozó Zitanodát, ahol gyermekek fejlesztésével foglalkozik többek között a TSMT torna által. Közben megjárta férjével, Kelemennel Ghánát, ahol segédkeztek a gyermekek fejlesztésében és a helyi iskolák szépítésében is. Afrikába adományokkal érkeztek, amelyek természetesen a legjobb helyre kerültek. Januárban pedig ismét visszamennek adományokkal és tervekkel tele, erről kérdeztem Zitát.

Miért választottad éppen Ghánát? Hogyan lettél önkéntes?
-Hirdetés-

Őszintén szólva nem az országot választottam, hanem a kontinenst. Már nagyon régi vágyam volt, hogy afrikai misszióra menjek, csak jöttek a gyerekek. A második fiam után már egyre többször eszembe jutott, de a harmadik gyerkőc gondolata, és aztán megszületése megint távolabbra tolta tőlem ezt a lehetőséget. Persze mindig lenne ok ami miatt nem aktuális, de ha én egyszer valamit a fejembe veszek, azt véghez viszem. Így volt ez a tanulmányaimmal, és most is így van, pedig igen nehéz az egyetemet is csinálni ennyi minden mellett. Sohasem panaszkodom, hiszen ezt mind én akartam, és akarom is, most sem azért mondom, de nehézségek vannak. Általában versenyt futok az idővel, minden percem be van osztva pontosan azért, hogy a saját gyermekeimre is legyen elegendő időm. Ezért búcsúztam el a rádiótól, pedig élveztem a jó hangulatú reggeleket. A rádió, az egyesületem, a tanulmányaim, az afrikai misszió, na meg persze rengeteg munkám is van, ezek mind együtt soknak bizonyultak. Így választanom kellett, de a hivatásom az a fejlesztés és a segítségnyújtás, így egyértelmű volt.

Visszatérve a kérdésedre, felvettem a kapcsolatot az Afrika Másként Alapítvánnyal. Elküldtem az önéletrajzomat, motivációs levelemet. Szinte rögtön jött a válasz De Jáger Katitól, az alapítvány elnökétől, és elindult az egyeztetés egy lehetséges misszióról. Az alapítvány Szenegálban, Maliban és Ghánában van jelen, ezekben az országokban segít. Kati ajánlotta Ghánát, pontosabban Koforiduát, mert azt mondta most ott van nagy szükség segítségre. Az alapítvány jóvoltából kaptam egy projektet, melyben a Newill Academybe járó tanulók fejlesztését koordinálom. A Hungary Helps Program önkénteseiként utaztunk júliusban, és most is az ő támogatásukkal utazunk.

Az aktuális Covid-helyzet mennyire nehezítette az országba való bejutást? Milyen egészségügyi előírásoknak kellett megfelelnetek?

Már a júliusi missziót is megelőzte 5 db védőoltás, melyeket fel kellett vennünk a kiutazás előtt. Odafelé kellett egy 72 óránál nem régebbi PCR teszt, ezen kívül Accrában (ide érkezett Ghánába a repülőnk) a repülőtéren csináltatnunk kellett egy gyorstesztet 150 dollárért, és ha az negatív, akkor léphettünk be az országba. Az árát azért mondtam hozzá, mert leesett az állunk amikor ezt megtudtuk. Hazafelé egyszerűbb volt, mert mi rendelkezünk védettségi igazolvánnyal, így már nem kellett tesztet csináltatnunk.

A családod hogyan fogadta -gondolok itt a gyermekeidre-, hogy hosszabb időre elutaznak a szülők? Őket is tervezitek valamikor kivinni, vagy ez majd tizenév múlva lesz aktuális?

Az anyukám majdnem elájult amikor meghallotta. Elő is vette Kelement, hogy ő még adja is alám a lovat. Mert azt tudja, hogy amit a fejembe veszek…. De hogy ezt még ő támogatja is, sőt, velem is jön. Aranyos volt, aggódott. Aztán persze örült, hogy Kelemen is jön, így tudta, hogy vigyáznak rám.

Gyerekeim? Ez egy nehéz kérdés. Örültek is, meg nem is. Megértették, főleg a nagyok. Tudták, hogy vannak ilyen jellegű terveim, gyermektámogatási programban is benne vagyunk, így sokat beszélgettünk már ilyen dolgokról és egy hosszabb afrikai út lehetőségéről. Féltem tőle, ilyen sokat még nem voltunk távol. Mindent előre megterveztem, ki, mikor, kivel, hol lesz. Anyósom hozzánk költözött és a házunkban vigyázott rájuk, aztán anyukám váltotta. Barátnőm is besegített, a nagyok is ott voltak, de a Vadkerti-tóra is kimentek a férjem nagynénjéhez. Szerveztem nekik a programot, na meg a mamák is, hogy ne unatkozzanak és ne hiányozzunk annyira. Olivér, a legidősebb fiam az utolsó két hétben minden nap elmondta, hogy ne menjünk. Fájt a szívem nagyon, féltem, hogy neki nagyon nehéz lesz. Szerencsére annyira mozgalmas volt nekik ez az időszak, hogy nem élték meg rossz élményként a távollétünket.

Ami minket illet… Nagyon nehéz volt az elválás. Elindultunk egy ismeretlenbe, ahol nem tudtuk mi vár ránk, és még a gyermekeinket is hátra hagytuk. Amikor a repülőn ültem annyira rossz érzés kerített hatalmába, még most is bennem van. Szívem szerint leszálltam volna menet közben és hazamentem volna. Arra gondoltam, hogy tuti nem vagyok normális, hogy ilyen hosszú időre otthon hagyom a gyerekeimet. Ne haragudj az őszinteségemért, csak ez most kitört belőlem. Persze ahogy leszálltunk annyi minden történt, hogy nem volt időm ezzel foglalkozni. Aztán amikor megérkeztünk Koforiduába és végre tudtunk internethez csatlakozni, és beszéltünk velük, akkor már kicsit jobb érzéseim voltak. Rengeteget gondoltunk rájuk, és amikor már tudtunk saját telefonkártyát venni internettel, akkor naponta többször beszéltünk velük messengeren.

Mindenképpen szeretnénk kivinni őket is. Halkan megjegyzem, ha lehet akkor már januárban vinnénk valamelyiket. Nyáron már sokkal biztosabb a dolog, hiszen terveim szerint júliusban újra szeretnék menni. Ha a gyerekek is jönnének, akkor akár egy hónapra is kimennék.

A képek magukért beszélnek a közösségi oldaladon, mesélnél picit a nyári élményeidről?

Ezt az egyik posztomban is írtam, hogy a gyermekeim születése után az egyik legcsodálatosabb élmény volt az életemben. Nem telik el úgy nap, hogy ne jutna eszembe. A készülődéssel járó izgalmak, a megérkezésünk, na meg amikor először találkoztam a gyerekekkel, amikor már nevemen szólítottak, megöleltek, a hajamat fonogatták, arra kértek, hogy énekeljek, hogy legyek velük, köztük… mind-mind csodálatos élmény. Annyira megszerettek és én is őket, hogy az elválás nagyon nehéz volt.

Nem akarom magam ismételni, mert aki ellátogat a Zitanoda Egyesület facebook oldalára, több posztot is talál az utammal kapcsolatban, viszont egy fiú történetét kiemelném.

Bright-nak hívják, 14 éves. Az édesapjával (aki az egyik iskolabusz sofőrje) a saját tantermében lakik. Szívességből lakhat ott, William az iskola tulajdonosa megengedte nekik ingyen, mert nagyon messze van az otthona, ahol az anyukája és a testvére lakik, igen nagy szegénységben. Úgy képzeld el, hogy a szekrényben – ahol a tanár is tárolja a tanszereket – ott tartja ő is a ruháit, könyveit. Este a konténerből kiveszi a matracot, amin az apukája alszik, leteszi a földre, leteríti mellé az ő fekhelyét, egy műanyag szőnyeget és lefekszenek aludni. Párna, takaró és matrac nélkül alszik a földön. Elsőre azt gondoltam, hogy az apa igazán átadhatná a matracot, de felvilágosítottak, hogy itt ez nem így megy. Ha egy matrac van a családban, azon az apa alszik. Egyébként nagyon rendes apukája van, őt is nagyon megkedveltem. Ez volt az egyik leborzasztóbb látvány. Otthon, szoba, ágy nélkül a saját tantermében. Persze nem láttam rajta, hogy ez őt annyira bántaná, de nem tudtam szabadulni a gondolattól. Másnap szereztem neki egy matracot, odaadtam neki a saját lepedőmet, takarómat és a felfújható párnámat, amit vittem. (Mi kaptunk a tulajdonostól matracot és ágyneműt amiben aludtunk.) Annyira előttem van amikor este lefekvés előtt bevittem neki és ráfeküdt, betakarózott. Ott feküdt, elterpeszkedett a matracon és olyan hálásan nézett rám. Most ahogy erről beszélek is meghatódom. Neki ennyi a boldogság. Egy fekhely! Nem a sok játék, nem a kütyük! És nem ő az egyetlen aki így alszik. Ezt a fiút nagyon megkedveltem, tartom vele is a kapcsolatot az informatikus srácon keresztül. Azóta kiderült, hogy Bright maláriás lett, kórházba került. Ha maláriával kórházba kerülnek, akkor az már nagyon súlyos és elképesztően drága. Alapesetben a patikában kapható gyógyszerrel kezelve, és idejében észelve nem lesz súlyos. 25 ezer forint volt a kórházi számla, plusz az utókezelések. Ott nincs biztosítás, minden kezelést ki kell fizetni a kórház felé. Sokan nem mennek el, mert nincs pénzük. Bright apja sem tudta kifizetni, így segítséget kellett kérnie.

Bright-al kapcsolatos a másik szomorú élményem. A magyar nagykövetség busza jött értünk Koforiduába, hogy visszavigyen minket Accrába. Tudták a gyerekek, hogy elmegyünk, el is búcsúztunk, persze megígértették velem, hogy visszamegyek. Brigth-ot még útóljára elláttam jó tanácsokkal, megígértettem vele, hogy jól fog tanulni, hogy rendben tartja a matracát, ágyneműjét, ruháit stb. Szóval anyai jó tanácsokat adtam neki. Aztán a busz megérkezett és elkezdtük bepakolni a bőröndjeinket. Odajött hozzám, megölelt, elfordult és elment. Én rögtön utána, megállítottam és láttam, hogy patakokban folyik a könnye. Nem akarta, hogy lássam sírni. Megölelgettem, megszeretgettem, kicsit együtt sírtunk, aztán megígértem, hogy jövök nemsokára, hogy majd hívni fogom és segítek neki mindenben, amiben csak tudok. Aztán elbúcsúztunk a többiektől is. Covid ide, vagy oda, mindenkit körbe ölelgettem. Szerintem egy ölelés sokszor többet mond bármely szónál.

Amit még kiemelnék megható élménynek az a Don Bosco-ban tett látogatásunk. Koforidua után Accrába mentünk vissza és elmentünk az előbb említett intézménybe. Azok a gyerekek akik ott vannak, mind egytől egyik bántalmazott, abuzált gyermek. Eleinte zárkózottak voltak, mindegyiken látszódott a teher, amelyet kis törékeny lelkén visel. Nem tudom kivel mi történt, jobb is ez így, nehezen tudtam volna feldolgozni. Szerencsére elég gyorsan feloldódott a gyerekek nagy része, így tudtunk egy kicsit beszélgetni, játszani. Ez egy villámlátogatás volt, de tanulságos. Gyerekek távol a családjuktól, ha egyáltalán van nekik, együtt egy közösségben élnek végtelen szeretetben. A nagyok (16-18 évesek) nagytestvérként vigyáznak a kicsikre. Egy család lettek. Ami nagyon megnyugtató, hogy nagyon jó helyük van. A Szalézi rend tartja fent az intézményt és nagy gondot fordít arra, hogy a gyerekek jól érezzék magukat. Vigyáznak rájuk, hogy amíg ott élnek, ne érje baj őket.

Amikor az utunkról mesélek mindig arra gondolok, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy ott lehettem, és hogy vissza is mehetek. Gifty a tulajdonosnak, William feleségének a végtelen kedvessége, az ottani emberek hálája és szeretete felejthetetlen. Eszembe jutnak a szünetek, amikor nekifutásból jött a csoportos ölelés a gyerekektől, amikor hozták a széket, hogy üljek le és énekeljek, vagy tanítsam őket magyarul. Az esték, amikor Bright-al, Jeff-el, (ő is az iskolában lakik, William ad neki szállást, mert messze van az otthona és nem tudna bejárni iskolába), Mohadi-val és Fataya-val (ők testvérek, késő estig az iskolában voltak, mert a szüleik sokáig dolgoztak) játszottunk, vagy a leckében segítettünk Kelemennel és Katival, vagy beszélgettünk. Ami velem történt az egy csoda és szeretném ha gyermekeim is átélnék ezt a csodát. Persze a körülmények táboriak, egyszerűek és nem túl komfortosak, de kit érdekel, ha ennyi csodás dologban lehet része az embernek.

Egy itthoni honfitársnak, aki csak a képekből ismeri ezeket a szegény országokat, hogyan tudnád jellemezni az ottani életet?

Csak azt tudom mondani, hogy mi nagyon jó helyen élünk, és nagyon szerencsések vagyunk. Sajnos Magyarországon is van szegénység, de nem lehet összehasonlítani az ottani szegénységgel. Persze nem is kell, de hallottam már azt egy-két helyről, hogy itthon is szükség van a segítségre. Teljesen egyetértek, és aki ismer, tudja is, hogy segítek itthon is akinek tudok. Arról nem is beszélve, hogy a kettő nem zárja ki egymást. Az én egyesületem nem kifejezetten afrikai gyerekek megsegítésére jött létre, sőt az Afrika Másként Alapítvány a fő segítő szervezet, én csak társultam és segítek amiben, és amivel tudok. A tolltartók és az adományok gyűjtését most én szervezem, és én adom a garanciát, hogy célba ér. Az egyesületem célja elsősorban a rászoruló gyerekek megsegítése, legyenek ezek a gyerekek bárhol a világon.

Ghánában sajnos ahhoz képest, hogy nagyon alacsonyak a fizetések (15-17 ezer forintnak megfelelő) nagy a drágaság. Drága a hús, a tojás, minden „luxus cikk” (keksz, pékáru, tisztálkodó szerek stb.) Rizsen, babon és kásán élnek, de legalább van mit enniük. Legalább naponta egyszer. Az is előfordul, hogy nem esznek minden nap, mert nincs mit. Gyümölcsöt, zöldséget talán még meg tudják fizetni, de azt sem mindenki (200 forint az ananász). Ghána nem is tartozik a legszegényebb afrikai országok közé. El sem tudom képzelni mi lehet más, szegényebb országokban.

A “fürdőszoba”
Volt-e olyan terved, álmod, előzetes feltételezésed Afrikával kapcsolatban nyáron, ami aztán teljesen megváltozott a helyszínre érkezve?

Nem volt. Nem tudtuk mi vár, mire számíthatunk, de egy dologban biztosak voltunk, alkalmazkodunk. Megpróbáltunk lélekben mindenre felkészülni. A fürdés is már rutinosan ment. Vödörből lötyköltük magunkra a vizet. De a lényeg teljesült, meg tudtunk rendesen tisztálkodni. Persze a higiéniára is nagyon kellett figyelnünk, a kézmosás nem volt elegendő, hiszen a víz rengeteg vírust, bacit tartalmaz, így mindenképpen fertőtleníteni kellett utána a kezünket. Fogmosás ásványvízzel, és a fürdésnél is kellett vigyázni, hogy csukva tartsuk a szánkat. Pár nap után ez már természetes volt.

Van-e olyan dolog, amit a nyári élményeidből merítve most teljesen máshogy tervezel majd? Akár kint, akár itthon az előkészületeknél…..

Nem viszünk hosszú nadrágot az tuti. Ne foglalja a helyet. Olyan amit teljesen máshogy tervezek nincs. Legutóbb Kelemen lecsóval vendégelte meg az iskolában lakókat és néhány ott dolgozót, idén arra készül, hogy palacsintát süt minden gyereknek. Ez az előkészületeket érinti, mert vinnünk kell palacsinta sütőt, lekvárt és ki kell derítenünk, hogy lehet-e fehér lisztet kapni ott. Még a szódával leszünk gondban, Ghánában nincs bubis víz.

Azt a mennyiségű adományt, amit sikerült nyáron kivinnetek, miként jutott ki? Autó, busz, esetleg repülő?

Fejenként 3 db 23 kg-os bőröndöt vihetünk, ha sikerül valamelyik gyerkőcünket kivinni, akkor 9 db 23 kg-os csomagot tudunk vinni. Ezekbe nagyon sok mindent el tudnunk vinni. Ami nem fér be, azt pedig majd júliusban elviszem. Budapestig úgy visznek minket, a reptéren pedig Kelemen erős keze pakolgatja a csomagokat. A repülőút kb 8 órás, plusz 2 órás átszállási várakozás. Accrában pedig ha minden jól megy vagy a magyar nagykövetség busza, vagy egy bérelt busz visz minket Koforiduába (kb 2 órás út). Szóval nem olyan macerás, de ha az lenne is megoldanánk a cél érdekében.

Mesélj kérlek a jelenlegi adomány gyűjtséről. Mire van most a legnagyobb szükség Ghánában, amit ti szerveztek.

Amikor júliusban Ghánában jártam, már akkor kitaláltam, hogy legközelebb mindenkinek hozok tolltartót. Az akkori adományozók küldtek színes ceruzákat, és néhány írószert, de nem jutott mindenkinek. A gyerekek egymás ceruzáit használják, vagy a tanár ad nekik az iskola készletéből (ami sajnos nem nagy). Ezeket szikével hegyezik. Ollójuk, vonalzójuk nincs, egy radírt kb öt felé vágnak, hogy több gyereknek is jusson. Így fogalmazódott meg bennem ez az ötlet.

Töltsünk meg tolltartókat ghánai gyerekeknek!

Ezzel a felhívással kérem a segítséget. Elképesztő sok szeretetet kapok, az ország szinte minden tájáról hívnak szülők, hogy küldik nekem postán, a környékből is rengetegen megkerestek. A Kiskőrösi Bem József Általános Iskola Boróka Általános Iskolája és a Kiskőrösi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium meghívására már tartottam előadásokat a gyerekeknek érzékenyítés, és a gyűjtés céljából. A soltvadkerti Kossuth Lajos Evangélikus Általános Iskola és AMI a november 22-i csendes napra hívott beszámolót tartani.

A KEVI Petőfi Sándor Általános Iskolája is meghirdeti az osztályokban a gyűjtést, a kiskunhalasi Szent József Katolikus Általános Iskola és Óvoda is megkeresett, hogy meghirdetnék a programot és segítenek az adománygyűjtésben. A Tündérkéz Jótékonysági Egyesület is felajánlotta segítségét írószerek beszerzésével kapcsolatban. Kollégáim, az Áthidaló Iskola Előkészítő Program oktatói is segítenek, és gyűjtik az adományokat.

Ezeken kívül kisebb fejlesztő játékokat és plüssöket, kisautókat is hoztak már. Ilyen jellegű adományokat is lehet felajánlani.

Többen pénzt adtak, vagy utaltak és rám bízták, hogy mire fordítom. Az iskola tulajdonosával konzultálva fogom a pénzt a legrászorulóbb családoknak, gyerekeknek a legszükségesebb dologra költeni.

ZITANODA Egyesület számlaszáma: 10402379-50526989-52651007

Minden adományról fénykép formájában visszajelzést kap az adományozó. A tárgyi adományok átadását is fényképekkel dokumentáljuk majd.

Átadási pontok:
  • Kiskőrös: Durst Klaudia, Kiskőrös József Attila u. 74.
  • Kecel: Kókainé Béleczki Helga, Kecel Kalocsai u. 40.
  • Postázni is lehet: Lantos Zita, 6230 Soltvadkert, Lehel U. 6.
    Telefonszámom: 06-70-453-51-79
Lehet-e csatlakozni az önkéntes munkához? Ennek mi a módja?

Természetesen lehet, sőt! Nagyon jó lenne, ha sűrűbben lenne önkéntes jelenlét Ghánában. Lehet menni több helyszínre is, akár a Don Bosco-ba, akár a Newill Academybe.

A Don Bosco-ba a Szalézi renden keresztül, a Newill-be pedig az Afrika Másként Alapítvány képviseletében lehet utazni. A Hungary Helps Program támogatásával a Magyar Önkéntes Liga a hivatásos önkéntes képzés biztosításán kívül anyagi finanszírozást is nyújt a missziókhoz. Szóval ha valaki a Newill Academybe szeretne menni önkéntes tevékenységet folytatni, akkor az Afrika Másként Alapítványt és a Magyar Önkéntes Ligát kell felkeresnie, ők tudnak segíteni a kijutásban.

Többen engem is megkerestek ezzel kapcsolatban, szívesen segítek én is, de az igazi segítséget az előbb említett szervezetek tudják nyújtani.

Nagyon köszönöm mindenkinek a segítséget. El sem tudom mondani mennyire hálás vagyok érte!

  Fotógaléria:

  Fotók megtekintése (31 db kép)