Nagy vállalkozásra szánta el magát idén nyáron a keceli Benedeczki Tamás. Tanzániába utazott, nem kisebb feladatra, mint megmászni a Kilimandzsáró 5895 m-es csúcsát. Utazásáról, kihívásairól mesélt a Keceli Hírek 2022. júliusi lapszámában.
Köztudott, hogy sokat járod a természetet, szeretsz túrázni, hegyet mászni. Mi alapján döntöd el, hogy mi lesz az úti cél?
A természetjárás szeretete már gyerekkorom óta az életem egyik szerves része. Általános iskolás koromban a nagymamám, aki a helyi általános iskolában tanított, sokat vitt túrázni, ez a kedvtelés azóta is megmaradt. Az élet aztán – talán nem is véletlenül – úgy hozta, hogy a feleségemmel a természetjárás, hegymászás a közös hobbink lett, sokat túráztunk/túrázunk közösen, és igyekszünk a gyermekeinket is a természet szeretetére nevelni.
Hogy mi lesz az úti cél, az függ a rendelkezésre álló időtől, energiától stb. Számomra egy kellemes séta a családommal a tüskösi-fenyvesben, a homokbuckák között ugyanolyan feltöltő és pihentető tud lenni, mint egy erdélyi- vagy egy magashegyi túra.
A Kilimandzsáró előtt melyik volt a legmagasabb hegy, amit megmásztál?
2015-ben sikerült feljutnom a Mont Blanc-ra (4807 m), majd 2016-ban az Elbruszra (5642 m). Néhány évig a túravezetés feleségemmel közös küldetésünk lett, majd az ezt követő években inkább baráti- és családi túrákat szerveztünk belföldön és Erdélyben. 2019-ben egy keceli barátommal megmásztunk egy tiroli 3450 m-es csúcsot (Kreuzspitze), de ilyen magasságban azóta nem jártam. A Covid-helyzet enyhülésével most nyílt rá lehetőség, hogy egy régi álom megvalósuljon.
Mindig is készültél a Kilimandzsáró meghódítására, vagy később döntötted el, hogy nekivágsz?
A Kilimandzsáró mindig is vonzott. Amikor elkezdtem magasabb hegyekre járni, ott volt a bakancslistán, hogy egyszer jó lenne megmászni. Az Elbrusz-mászás után is azt mondtam, hogy ez a hegy még úgy érzem vár rám. 2 évvel ezelőtt nyárra volt betervezve a mászása. Tehát mondhatjuk, hogy váratott még így is magára, de a Covid-helyzet akkor nem tette lehetővé a kiutazást. Idén év elején realizálódott, hogy lehetőség lesz megpróbálni, és egy hosszú felkészülés vette kezdetét.
Milyen felkészülést igényel egy ilyen volumenű hegymászás?
Bár az utóbbi években inkább kisebb mászásokban, túrákban vettem csak részt, a sportolás az életem része maradt. Rendszeresen futok, kerékpározok, teljesítménytúrázok. Nagy élmény volt például tavaly októberben keceli barátokkal a SPAR Maraton teljesítése. A futás a kardióedzés szempontjából nagyon hasznos, és inkább hosszabb távokon, de nem maximális intenzitással ajánlatos futni, hogy a szervezet szokni tudja a magasabb pulzusszámot, amit egy magas hegyen az oxigénhiányos környezet jelent, így én is főleg így készültem. A nagy magasságot pedig szokni kell! Ebben a magasságban, 5-6000 méteren, a légköri oxigén a tengerszinti 40-50%-a csak, ehhez a szervezetet fel kell készíteni. Előzetesen ezért is töltött el a csapatunk több napot 3500 méteres magasságban Ausztriában, akklimatizációs céllal.
Mi volt számodra a legnagyobb kihívás a túra alatt?
Egyértelműen a nagy magasság okozta oxigénhiány. Sok helyen talán méltatlanul is lebecsülik a Kilimandzsárót, mert valóban nem egy technikás mászás, mint például a Mont Blanc, de nagyon hosszúak az egyes napi adagok. Az utolsó napi etap első fele nagyon meredek és nehéz. 6 nap alatt értünk fel a csúcsra, tudatos, lassú tempóban. Számomra egyértelműen a Kibo-hut (4750 m) és a Gilmans-pont (5684 m) közötti nagyon meredek, sziklás, törmelékes rész volt a legnehezebb szakasz. Innen a kráter peremén még két és fél óra a csúcs, de ott az ember már érzi, hogy ez sikerülhet. A légszomj és az erős fejfájás azért nagyon megviselt, így a csúcson csak pár percet töltöttem és indultam is vissza.
Bizonyára óriási öröm és elégedettség egy ilyen nagyszabású erőpróba teljesítése. Milyen érzésekkel, tapasztalatokkal gazdagodtál általa?
A mászás – szerintem – mindig egy zarándokút is egyben, hiszen nem igazán a csúcs a fontos, hanem az oda vezető út, amin többször is szembekerül a mászó önmagával. A csúcstámadás hajnali órái a nagy hidegben és a sötétben szerintem egy önismereti képzésnek is beillettek. Egyik kedvenc idézetem Kurt Diembergertől való, aki szerint
„nincsenek leküzdhetetlen akadályok, csak emberek, akik nem hisznek az akadályok leküzdésében”.
Amikor a testünk már jelzi, hogy elég, akkor fejben nagyon ott kell lenni, hogy elérjük a célt és ezáltal sokat fejlődünk is. Másrészt a helyi, tanzániai kultúra megismerése is elgondolkodtatja az embert, hogy mik a prioritások egy maszáj bennszülött törzs életében és ehhez képest az európai embernek.
Van már újabb cél, amit kitűztél magadnak?
Egyelőre nincs. A csúcson állva (5895 m) és onnan lejőve is azt éreztem, nekem valószínűleg ez volt a csúcs magasságilag. Ennél magasabbra mászni már olyan szintű felkészülést és lemondást igényelne más dolgokról, hogy pillanatnyilag nem tartom reálisnak (persze az Aconcagua egy nagyon szép hegy…). 1-2 db 5000 méteres csúcs azért még elképzelhető lehet pár év múlva (pl. Ararát), de jelenleg a családomra és a gyerekeimre szeretném a szabadidőm túlnyomó részét fordítani. Tőlük így is nagy feladat volt, hogy 14 napig nélkülözniük kellett.
Hálás vagyok nekik és mindenkinek, aki szorított, biztatott, imáiban hordozott, hogy ez a mászás sikerrel járjon. Hála és köszönet van bennem!
Forrás, képek: Keceli Hírek
