Valljuk be, hogy az alföldi táj nem a változatosságáról híres. Könnyen elbambul az ember vezetés közben a végtelen síkság monotonitása láttán, és talán ezért is lehet még szembetűnőbb az a nagy csapat ló, ami az Akasztóról Solt felé utazó emberek gyönyörűségére, látszólag szabadon, minden korlát nélkül legelészik elégedetten a végeláthatatlan füves pusztaságban.
A váratlan élmény hatására a gyerekek izgatottan tapadnak az ablaküvegekre, és még az útra koncentráló felnőttekben is megmagyarázhatatlan jó érzés lesz úrrá a pompás ménes láttán. De mindenkiben ott motoszkál egy ki nem mondott kérdés: Vajon hogy kerültek ide ezek a lovak?
Hogy kíváncsiságukat kielégítsük, felkerestük az állatok tulajdonosát, ifjabb Németh Antalt, aki készségesen mutatta be nekünk az állományt, fellebbentve ezzel az alföldi szikes „vadlovairól” a fátylat.
Németh Antal először is arra a kérdésünkre válaszolt, hogy hogyan vették át a területen eredetileg elterjedt juhászatok helyét a lovak:
Családi gazdaságunk fő tevékenysége az állattenyésztés, amiben a közelmúlttól főleg szarvasmarhával foglalkozunk. De nekem régi álmom volt, hogy legyenek lovaim, és valahogy mindig is a hidegvérűekhez húzott a szívem. Így 2017-től belefogtam az őshonos magyar hidegvérű lovak tenyésztésébe. Mivel fontosnak tartom, ezért az állományomnak génmegőrző, fajtamegőrző szerepe is van, és a Magyar Hidegvérű Lótenyésztő Országos Egyesület tagjaként a lovaim az állami nyilvántartásban is szerepelnek, mint törzsállomány.
A kezdeti létszámhoz képest, ma már közel hatvan lóval büszkélkedhetem, amiből 24 kanca, 6 kétéves kancacsikó, 10 méncsikó, 2 fedezőmén, és 17 idei születésű csikó. Az állomány kétfelé van osztva, mert főként szín szerint szelektálok. Így vannak sárga, és fekete lovaim. De külön tartom a még nem ivarérett kancákat, valamint azokat a méneket, amelyikkel nem kívánok fedeztetni.
A laikusoknak úgy tűnhet, hogy a lovak szabadon vannak. De valójában milyen a tartástechnológiájuk?
A ménes közel 100 hektár villanypásztorral körülkerített természetvédelmi területen mozoghat. Ridegtartásban vannak, ami azt jelenti, hogy áprilistól-karácsonyig kinn élnek a legelőn. Majd a tavaszi kihajtásig pihentetjük, és karbantartjuk a területet.
Ha gyenge a legelő, kiegészítő takarmányként roppantott árpát kapnak, télen csak széna áll előttük, de az korlátlan fogyasztású. Mivel a gazdaságunk önellátó, így a lovaknak és a szarvasmarháknak is saját magunk által előállított takarmányt biztosítunk.
Sajnos a területen természetes vízfelület nem található, maximum csapadékos időszakokban áll meg némi belvíz a mélyebb részeken, a lovak legnagyobb örömére, mert olyankor ott lehet játszani, fürdeni nekik, amit előszeretettel ki is használnak.
Mennyire kényes-igényes ez a fajta?
Ezek alapvetően masszív, erős állatok. A tartástechnológiájuknak köszönhetően pedig minimális állatorvosi ellátás szükséges. Természetes elhullás gyakorlatilag nincs, esetleg egy nehéz ellés okozhat problémát. A szabad tartásnak, a kiegyensúlyozott takarmányozásnak – természetes legelésnek – köszönhetően a kólika gyakorlatilag nem jelentkezik. A legelő folyamatos karbantartásának köszönhetően a terület kullancsfertőzöttsége minimális, így például babéziával még nem is találkoztunk.
Ez egy zárt tenyészet. Versenyekre nem járunk, a telepen pedig fokozott a fertőtlenítés. Külföldről, másik állományból nem veszek lovat. Ha vérfrissítés miatt mégis új csődört hozok, az is csak nagyon szigorú karantén után kerülhet be a ménesbe.
Ennyi lóhoz sok lovász kell?
Külön a lovakhoz nincs gondozó személyzet. A szarvasmarhákat ellátó emberek segítenek alkalomadtán. Ez főleg az évenkénti kétszeri körmölésnél, féreghajtásnál, vagy az egyszeri influenza, tetanusz, herpesz elleni vakcinázásnál szükséges. Esetleg a csikók bélyegzésénél, mert nálunk a chipezés helyett nyeregtájon sütjük a lovakat. A műveleteket kalodában hajtjuk végre, de az állatok hidegvérű mivoltuknál fogva nagyon jól kezelhetőek, és közreműködőek. Például kötőfék sincs rajtuk, csak a méneken. Őket hozzászoktatjuk, mert a ménvizsgán a felvezetésnél ez szükséges.
Mivel nagyon szelídek és kíváncsiak, hajtani sem kell őket, mert hívásra, maguktól feljönnek a legelőről. Amikor kimegyek közéjük ellenőrizni, hogy minden rendben van-e velük, barátságosan odajönnek, körbevizsgálnak, engedik, hogy átvakargassam őket. Majd folytatják a legelést, és az ember érzi, hogy már be is fogadták, a ménes tagjának tekintik.
Ezek között az úgymond mesterséges körülmények között is hozzák azokat a viselkedésformákat, mint amik a vadlovaknál megfigyelhetőek?
Természetesen itt is – mint ahogy a szabadon élő állatoknál – kialakult a hierarchia. A mén a legdominánsabb. Látványosan ő védi a csapatot. Ő közelít meg először, és ha úgy ítéli meg a helyzetet, akkor távol is tartja tőlünk a ménes tagjait. De van vezérkanca is közöttük, aki például mindig először kezdi az ivást a vályúnál.
A természetes ösztönök a tenyésztéssel nem halnak ki belőlük. A nagy melegekben a kancák itt is összeállnak, és a csikók ott fekszenek közöttük a hűvösben.
Az utóbbi időkben, nagyon elszaporodtak a környéken az aranysakálok. Éjszakánként hallani a vonyításukat, de nekünk eddig nem okoztak problémát. Ha meg is közelítették a lovakat, azok valószínűleg elzavarták őket. Működnek a génjeik, és megvédik magukat ugyan úgy, mint ahogy a vadonban tennék.
Mekkora lenne a végleges állomány?
Eredetileg csak két lovat akartam – válaszolja mosolyogva – de aki lovat tart, az tudja, hogy nagyon nehéz megválni a csikóktól. Valami szépet mindegyikben lát az ember, amiért „muszáj” megtartani őket. Így folyamatosan nő az állomány. A kancákat általában küllemi szelektálás után, – ha megfelelőek – meghagyom mindet. A méncsikókból csak a legígéretesebbeket viszem ménvizsgára. A nem megfelelő példányokat hobbi célra eladom. Egyébként az állomány még elég fiatal, 2016-os születésűek.
A magyar hidegvérű ló őshonos nálunk. A többnyire 150-160 cm marmagas állatok, mély mellkassal, gazdagon izmolt testtájakkal, arányos, szépen ívelt fejjel rendelkeznek. Lassabb mozgásúak, de kitartó ügetésre képesek. Színük változatos, a szürkétől a feketéig. Kifejezetten jóindulatúak, tanulékonyak, barátságosak. Alkatuknál fogva, nagy munkabíró tulajdonsággal rendelkeznek, amit az emberek a történelem során, minden területen ki is használtak. Források szerint, már a honfoglalás korában jelen voltak a Kárpát-medencében. Az 1880-as évektől főként a Dunántúlon – Vas megye, Zala megye – terjedt el, ahol hús- és igáslóként hasznosították. Két fajtája alakult ki, a pinkafői, és a környékünkön jobban ismert muraközi. A II. világháború után belga, és francia ménekkel keresztezték a megmaradt kancaállományt, ami nem minden esetben vált a hasznukra. De a tenyésztők mindig is arra törekedtek, hogy a fajta – a lehetőségekhez képest – megőrizze jellegét…
Zárszóként:
A magyar mindig is lovas nemzet volt. Az ilyen lelkes, és elhivatott lovas embereknek köszönhetően pedig, remélhetőleg az is marad.
Írta: Kothencz Henrietta
Fotók: Weigand-Kiss Bettina
Fotógaléria:
