A Tázlári Önkormányzat kezdeményezésére pályázati támogatásból a település főterén egy emléktábla került elhelyezésre 2018-ban, amelyen 42 azon személy neve szerepel, akiket a településről 1944-45-től kezdődően, a Szovjetunióba politikai fogolyként és kényszermunkára elhurcoltak. Az emléktábla felállítása óta minden évben megemlékeznek Tázláron erről a szomorú eseményről.
Az idei évben február 14-én tartottak megemlékezést Tázláron a „kis munkára” elhurcoltakról, amely 28 tázlári család életét tette tönkre, vitte elkeseredésbe. Az eseményen Bán Róbert polgármester mondta el gondolatait az emléktáblánál, majd Mezei Ferenc katolikus plébános emlékezett vissza az elhurcoltakra és áldotta meg az emléktáblát.
Koszorút helyezett el az emléktáblánál az önkormányzat nevében Bán Róbert polgármester és Tóth Csaba alpolgármester, Petriné Bugán Barbara az általános iskola és Szabó Anett az óvoda igazgatója.
A megemlékezés ezt követően a protestáns temetőben folytatódott, ahol Bánné Égető Zsuzsanna mondott visszaemlékező beszédet. Az emlékművet 1989-ben Földi (Fogl) Mátyás kezdeményezésére, a leszármazott túlélők hozzájárulásával állították a „málenkij robot-ra” emlékezők. Az emlékmű felszentelését Szerdahelyi Józsefné Zimányi Mária református lelkipásztor végezte. A síremlék azon 10 személynek állít emléket, akiket elhurcoltak, de már nem térhettek haza a „málenkij robot-ról”, melynél az emlékezők gyertyákat, mécseseket gyújtottak.
Ezután a művelődési házban „Múltidéző találkozó” címmel Vörösváczki Mihályné tartott történelmi visszaemlékezést a „málenkij robot-ról.”
Elhangzott, hogy 1945. január 28-án este a havas, hideg téli estén lecsavarták a petróleumlámpát a háziak, majd álomra hajtotta fejét a napi munkában megfáradt szorgalmas család. És ekkor durva dörömbölést hallottak a kis ház ajtaján… Nem tudták, mi történhetett, felkeltek az ágyukból, beengedték a hívatlan látogatókat. Kegyetlen parancsszó hallatszott oroszul, magyarul. Azonnal csomagoljanak be két hétre való élelmet, ruhát, mert éppen rájuk van szükség egy „kis munka” elvégzésére. Az események hatására Tázláron 28 családból vittek el egy-egy személyt, családfőket, fiatal lányokat, fiúkat…
A családok biztosan tiltakoztak, de nem volt mit tenni, menniük kellett… Aztán azt is megtudták hamarosan, hogy mi is volt az a főbenjáró bűn, amiért éppen őket válogatták ki a falu lakosai közül: németajkúak, vagy csupán német nevűek voltak. Igaz, hogy itt születtek, nem is ismerték többnyire a német nyelvet, de egy kegyetlen törvény szerint, amit a Vörös Hadsereg vezetői hoztak, menniük kellett, hogy háborús jóvátételként az akkori Szovjetunióban dolgozzanak.
A kiskunhalasi vasútállomáson vagonírozták be a tázláriakat, ahová sok szerető, ragaszkodó család szánkóval kísérte családtagjait. Nem is gondolták, hogy talán soha nem találkoznak eztán az életben…
Merthogy a beígért kis munka, azaz „málenkij robot” helyett kegyetlen fizikai munkára kényszerítették az embereket, méghozzá embertelen körülmények között, messze távoli bányákban, kolhozokban.
Az ember elgondolkodik, józan ésszel próbálja magának megmagyarázni a megmagyarázhatatlant… De arra a kérdésre, hogy valójában miért is vitték el akkor szerte az országból azt a sok fiatalembert, lányt, akik éppen megkezdhették volna önálló életüket, családalapításuk kezdetén voltak, reményekkel, vágyakkal néztek a jövőbe, hát arra nem lehet válaszolni.
Nagyon sokan nem tértek haza kis családjukhoz, mert az iszonyatos körülmények felőrölték testi-lelki erejüket. Meghaltak ők, ki tudja pontosan hol, de a családok nem felejtették el őket.
Fotógaléria:
Chinese (Traditional)
English
German