Bányászvidékenként más-más időpontban tartották meg az ünnepet a II. világháború előtt, majd 1951-től országosan szeptember első vasárnapját jelölték ki a Bányászok ünneplésére.
Napjainkban az ünnepség több naposra nőtte ki magát, szeptember első vasárnapja kibővült az előtte lévő két nappal, tehát már pénteken elkezdődnek a koszorúzások, kulturális szórakoztató programok.
Már a középkorban, majd a hagyományok újszerű folytatásaként minden mesterségnek és foglalkozásnak égi patrónust, védelmezőt kerestek. A bányászok védőszentjének Szent Borbálát választották. Nevéhez nagyon sok népi hiedelem fűződik. Elterjedése és fennmaradása annak köszönhető, hogy a természettel vívott harc, egész Európában közös bányászhagyományokat és szokásokat alakított ki. 
Ha valaki csak egy szemernyit is érdeklődik az ipartörténet, és a gépek iránt, jobbnál jobb zarándokhelyek tömkelegét találja Magyarországon, ahol átérezheti a bányászlét hangulatát. Magyarországon először Selmecbányán ünnepelték, majd innen terjedt el a Felvidéken. Elsősorban a bányavárosokban, később a 14. és 15. században az ország egész területén általánossá vált. Megünneplése a II. világháború után megszakadt, később 1980-ban, a Miskolci Egyetem bányászmérnök hallgatóinak kezdeményezésére, az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület támogatásával ismét bevezetésre került a Borbála-ünnepség.
1993-ban a Magyar Köztársaság ipari minisztere megalapította a „Szent Borbála-érmet”, melyet azóta is minden évben a lelkiismeretes bányászati tevékenység elismeréséért osztanak ki.
A bányászok, mind a mai napig bányába szállás előtt, közösen fohászkodnak az isteni oltalomért. Himnuszuk Selmecbányán keletkezett, amely az egykori Magyarországon mindenütt elterjedt a magyar bányászok között. Selmecbányától, Tatabányán és Aknaszlatinán keresztül a székelyföldi Parajdig ezt énekelték.
