Ezúttal a bagibócsai iskolások emlékei között tallózunk. A Fischerbócsáról az Abonyi felé vezető úton ma is áll az épület, mely 1935 és 1980 között működött iskolaként. Jelenleg a kutyamenhely van itt.
Deli István meséli:
Én a 60-as években jártam oda, akkor évfolyamonként 5-7 gyerek volt. Így működött az alsó tagozat és a felső tagozat, 28-30-fős osztályokkal. Szigorúan fogtak minket és megtanultuk a tananyagot, hiába voltunk tanyasi iskola. Na persze orosz nyelv, az nem volt: ilyen osztatlan iskolában nem lett volna rá lehetőség. Kivételezésről szó sem lehetett: a tanító pertuban volt apámmal, mégis megkaptam tőle a sallert, ha nem úgy viselkedtem.
A tanítás és a követelmények
8 órakor kezdődött az első óra: volt, aki 300, de volt, aki 3.000 méterről járt be minden nap. A délelőtti tízórain kívül más ellátás nem volt. A tanító hajnalban felkelt, begyújtott, majd a hetesek táplálták a tüzet a kályhákban. A gyengébb tanulókat időre rábízták a jobbakra. Az is sokat segített a „korrepetálásban”, hogy minden gyerek négyszer hallott minden tananyagot, így megtörtént az ismétlés is. A tankönyvet év végén mindig le kellett adni, és nagyon figyelt a tanító a könyv és füzet tisztaságára. A kicsöngetés a becsöngetés egy közös kolomp meghúzásával történt, ami a tanító felszólítására a hetes feladata volt. Aztán 1-2 körül hazamentek a gyerekek. Házi feladatot korlátozottan lehetett csak adni: sok helyen nem volt még villanyvilágítás, no meg a tanyán mindenkinek megvolt a munkája…
A tanítói lakás
Mivel annak idején a „nagy távolságok miatt” szóba sem jöhetett a „kijárás a tanyára”, a tanító általában az iskola épülete mellett lévő tanítói lakásban, vagy egy másik tanyában, esetleg albérletben lakott. A bagi iskolához tartozott ilyen lakás. Frittmann József hajdani bagibócsai tanító szerint nem volt egyszerű megtalálni a gazdasági forrást a megnövekedett létszámú, elszórtan élő gyereksereg taníttatására az 1945 utáni időkben. Volt olyan tanév, hogy szünetelt a tanítás, majd B. Tóth Ottó és feleségi volt az első, tartósan ott élő házaspár.
Csábi Istvánné Irénke meséli: „A 40-es években én is a bagibócsai iskola tanulója voltam, aztán később tanító feleség lettem ugyanott. Későbbi férjem 1955-ben szerelt le és került ki tanítónak. Emlékszem, néptáncot és a lányoknak horgolást tanítottam. Még kiállítást is rendeztünk a munkákból!”
Szabó János és felesége 1961-1980 között tanítottak ott — mondhatni több generáción keresztül. Nekik már volt autójuk: Skodájuk, majd Zsigulijuk a közszolgálatában is állt, hiszen bárkit bevittek a faluba, ha sürgős elintézni valója akadt. Pálfiné Ica úgy emlékszik rájuk, mint akik nem csak a tananyagot adták le, de az élet nagy dolgaira is rávilágítottak. Ha a szünetben előjött egy téma, akkor ezt a tanítási óra idejébe belenyúlva is végigbeszélték. A tanító úr a kocsival tornaversenyre és honvédelmi versenyre vitte a legügyesebbeket. Néha arra is szükség volt, hogy családlátogatás keretében meggyőzze a szülőket arról, ami ma már természetes: tovább kell tanulni a nyolcadik osztály után, hiszen szakma nélkül már nem lehet boldogulni! Ugyancsak komoly vita tárgya volt, hogy vajon elmehet-e a tanyasi gyerek kirándulni, sőt: egyhetes úttörőtáborba? A tanító szava sok esetben terelte pozitív irányba a dolgokat.
A színpad
A szükség néha különös megoldásokra kényszerítette a tanítót: egy-egy Mikulás estre verseket és énekeket tanultak be a gyerekek. De hol adják elő? Kénytelenek voltak átalakítani az iskolát kultúrteremmé, ahová a színpad a padok és az ólajtók felhasználásával készült el. Mindebben kiváló segéderőnek bizonyultak a nyolcadikos fiúk, akiknek kapóra jött a barkácsolásért és szerelés fejében beígért jobb jegy. Többen állítják, hogy Fischerbócsa „kulturális központja” az 1960-as 70-es években Bagi volt.
A misehely
1948-ig, az iskolák államosításáig szinte megszokott volt, hogy a tanyasi iskolák egyházi szertartásoknak is helyet adtak. Bagibócsán mindig is állami volt az iskola és kénytelen-kelletlen, de működött a misehely a kommunista világban is. A hónap első vasárnapján Soltvadkertről jött ki protestáns lelkész istentiszteletre, a 3. vasárnap pedig katolikus mise volt.
Különösen megmaradt az emlékezetben Rábai András fischerbócsai plébános alakja (szül. Kunbaja, 1910. megh. Kalocsa 1988), aki 1949 és 1970 között szolgált a vidéken. Talán büntetésből került ki a pusztába, minden estre munkáját alázattal végezte. Mint mesélik, kerékpáron érkezett az iskolához misét mondani, ahol a tanítóék már előkészítették az oltárt. Csábiné Irénke emlékei szerint a spájzban, a padlásföljáró alatt tartották a miseruhát, a misekönyvet és egyéb felszereléseket, amit többek között ő készített oda az oltárra. A pedagógusok az akkori kor tiltása miatt a szertartáson nem vehettek részt, egyházi esküvőjüket, illetve a gyerekek keresztelését, bérmálását is titokban kellett végezni. A pap a mise után továbbkerekezett Zöldhalomba, ahol megvolt az ebédelő helye az adott családoknál, majd ott is mise következett az iskolában. Rábai plébánost Katona Lajos követte a szolgálatban.
Bagibócsai tanítók:
Tóth Gabriella (1935-1944),
Fehér Gizella (1946-1948),
B. Tóth Ottó és felesége, Margitka (1950-1955),
Csábi István (1955-1961),
Holler Imre és Molnár Ferenc — alsó tagozat bontva, délelőtt és délutáni bejárás (1955-1957),
Zrinyi Ferenc, Frittmann József (1957-1961),
Szabó János és felesége Hédike (1961-1980).
Az iskolát az 1970-es években csak alsó tagozatossá tették, majd 1980-ban bezárták.
Káposzta Lajos — Frittmann József lektorálásával
