Beszélgetés Józsa Imre kőművessel.
A „kockaház” a 60-as évektől fogalom Magyarországon. Ezek a típustervek alapján készült „egyenházak” hatalmas lépést jelentettek a vidéki emberek életében. Az eddigieknél egy sokkal magasabb minőségű lakhatást tettek lehetővé. Noha anyaguk sok esetben vályogtégla maradt, az épületek betonalapon álltak, bevezették a villanyt, a vizet és más olyan szolgáltatást, ami a régi faluban, netalán a tanyavilágban addig nehezen volt elérhető.
Akik ezeket a házakat felépítették, lassan mind nyugdíjasok lesznek. Beszélgető társam egy ilyen kőművesmester, a Bócsán élő Józsa Imre. Mint meséli, Orgoványból került Bócsára és 1978-ban mint kisiparos kezdte itt kőműves pályafutását. Az elmúlt 40 esztendő alatt sok lakóház, tanya, sőt középület is kikerült keze alól. Több jó világot is megélt, és nyilván mostanság is jó világ van — csak, manapság kicsit többet kell utazni a munkáért és több mindent be kell vállalni. A sokoldalúság manapság kifejezetten előny a szakmában — mondja Józsa Imre, akivel bócsai házában beszélgetünk.
Maszekként kezdett. Nehéz volt ez annak idején?
Akkoriban már belátta az állam, hogy a magán szektor nem ellenség, hanem partner.
A KIOSZ — Kisiparosok Országos Szövetsége — tagjaként 3 éves adókedvezményt kaptam, amikor kiváltottam az ipart. Kellettek a jó iparos emberek és nem is lehetett feketén hagyni ezt a gazdaságot. A 80-as évek fellendülése magával hozta az építőipar aktivizálódását is. Egyre többen építkeztek, gazdagodott a lakosság… Alkalmazottaim is lehettek, de csak kettő. Ezzel nekem is megadták a bővülési lehetőséget, de az állami nagyvállalatokat is védték.
Milyen volt Bócsa ebben az időszakban?
Fellendülő község volt. A tanyavilágban élők közül nagyon sokan kezdtek házat építeni a faluban. Nem jöttek be rögtön, de ahogy lett egy kis jövedelmük, a házba fektették. Külső jegyek alapján végig lehet követni az épületeket: melyik mikor épült. Itt az Ady Endre utcában akkoriban még alig voltak házak. A munkahelyek is segítették a dolgozókat. Kimérték az utcákat és a telkeket, majd kiosztották a portákat. A Petőfi TSZ a szállításba is besegített: minden tagnak járt kedvezményes fuvar, így került a telekre a sóder és a falazó anyag.
Hányfajta típusterv alapján dolgozott?
Volt egy könyv, melyből több közül kiválasztotta a megrendelő a neki tetsző házat. Kis változtatásokat lehetett tenni, de nagyot nem. A két, utcára néző szoba például mindig adott volt. Kedvelték a konyha-főzőfülkés rendszert. A spájz és a fürdőszoba egymás mellett volt. Persze a fürdőszoba és a vezetékes víz nagy szó volt a tanyasi egyszerűség után. A homlokzatok kialakításában is közbe szólhatott az egyéni ízlés.
Mi volt még nagy minőségi ugrás?
A fűtési rendszerek. A lakások nagy része kezdetben egyedi fűtéssel ment: minden helységben egy-egy kályha, úgyhogy három kéményt raktunk. Aztán jött a központi fűtés, egyre modernebb gépészettel. Később már a melegvíz is a kazánházból jött. Ma pedig: napelem, kollektorok és mindenek előtt szigetelés és energiatakarékosság!
Hogyan zajlott a házépítés?
A bevált szokás a kaláka volt. A kisiparosnak megvolt az eszközkészlete: állvány, keverő, malteros ládák, stb. A leendő háztulajdonosnak pedig a baráti-rokoni köre. A földmunkákra, homokhordásra összejött a nagy csapat. Lealapoztuk a házat, majd a falazásra összejöttek megint húszan. Ezek a társaságok jól összeszokott emberekből álltak: ismerték egymást a disznó- birkavágásból, szüretből, lakodalmakból… Adott volt a jó hangulat, emellett pedig mindenki tudta, ki mihez ért. Így valaki a betonkeverésnél, más a zsaluzásnál vagy a falazásnál segített be. Aztán úgy 1987-88 körül szűnt meg a házépítési láz, a pénzbeli támogatás és maga a kaláka is…
Milyen támogatásra és milyen árakra emlékszik a 80-as évek elejéről?
Kézhez kapta az illető család a szocpolt: kb. 100.000 Ft-ot. Ez akkor jelentős összeg volt, amivel már el lehetett kezdeni az építkezést. Egy 10 x 10 –es ház szerkezet kész állapotig való felépítése 250.000 Ft körül megállt. Bent kellett lenniük a nyílászáróknak, fent volt a vakolat és feltétel volt még a működő W.C.! 1982-86 között volt olyan év, hogy 20 használatba vételi engedélyt adtak ki lakóházra Bócsán, ami igen nagy szám.
Voltak melléfogások a rendszerváltás előtti Magyarországon?
A leglátványosabb példa erre Kecskeméten a pincegarázsok építése. Ezek — az utcakép-elképzelés miatt — túl mélyre kerültek. A lejárókat túl nagy lejtéssel kellett megépíteni. Ladával még csak-csak beállt az ember, de a mostani nyugati autókkal már nem. Emellett pedig bekövetkezett egy éghajlati változás: rendszeresek a nagy esőzések, amikor a mélygarázs mifelénk használhatatlan.
Meg egyes pincék — akár Bócsán is… A pincék teljes vízzárósága egyébként megoldható?
Teknőszigeteléssel. Persze ez nem annyi, hogy lekenjük a falat valamivel. Vagy alapozás előtt alakítjuk ki, vagy utólagosan, de költséges. Legalább 15-20 cm betonfal kell hozzá. Mert a talajvíznek a legkisebb rés is elég.
Inkább azt mondom, hogy oda építsenek pincét, ahol a talaj adottságai ezt lehetővé teszik.
Mi a helyzet manapság? Kérdezhetném: hogy megy a munka?
Néha már túl sok. De ez a csökkenő létszámú iparosság miatt is terhel minket. Összességében elmondhatom, hogy nem lehet csak egyfajta munkára szakosodni. Mi itt úgy tudunk boldogulni, hogy sok mindent elvállalunk. Ilyen a régi tanyák átalakítása. Munkás, de ragaszkodnak hozzánk, akik már esetleg bizonyítottunk a család vagy a baráti kör előtt. A kisiparos más, mint egy vállalati kőműves. Ő csak egy-két munkafolyamatot végez, mi pedig mindent. Előfordul, hogy kisebb munkákért is el kell mennünk a 2-3 faluval odébb. Esetleg csak annyi, hogy le kell szedni a tetőt, és fel kell tenni egy betonkoszorút. De ez azt is jelenti, hogy tudnak rólunk, látnak minket!
Szóval akkor ez néha „reklám vagy referencia munka” is?
Az biztos, hogy kevés idő jut pihenésre. Egyébként nem hirdetem magam sehol. A cégtábla is csak azért került ki, mert kötelező…
Káposzta Lajos
