Frittmann József visszaemlékezése a régi időkre
Amikor bepillantunk egy-egy idős ember életébe, ezzel együtt saját helytörténetünk egy szeletét is végig követhetjük. Olvasóink közül főleg az idősebbek emlékezhetnek arra a tanyavilágra, azokra az örömökre és azokra az aggodalmakra, melyek az 1940-es és 50-es éveket jellemezték. Fritmann József visszaemlékezését most szerkesztve közöljük.
1938. június 28-án születtem Bócsa 704-es számú tanyájában. Ez a tanya Fischerbócsa középső részen található. Édesapám Frittmann János. Frittmann Boldizsár 4 életben maradt gyermeke közül a második. Nagyapám Soltvadkerten a Petőfi utcában lakott és gazdálkodott. Az 1900-as évek elején vásárolta meg azt a területet (25 kataszteri hold), amit aztán felosztott négy gyermeke között. Erre a területre épült a 704-es tanya ahol én születtem.
Édesanyám Hirsch Mária, Hirsch Henrik 7 gyermeke közül a legkisebb. Az anyai nagyapám is Soltvadkertről származott. A csábori tanyákban lakott, és különböző helyeken kazánfűtőként dolgozott. 1890 körül költözött Bócsára a család, miután a Fischer földbirtokon gépész lett. E szakmát két Bócsán maradt fia is elsajátította, Konrád és József, akik évtizedeken keresztül önjáró, gőzkazánnal működő cséplőgépet üzemeltettek.
Életem ezen a tanyán kezdődött. Első emlékeim az 1942-43-as árvízhez fűződnek. A Duna vize ekkor elérte a bócsai pusztákat is. Még ma is álmaimban előjönnek azok a félelmek, amelyeket az összedőlő istálló recsegése és ropogása okozott. Még ma is hallom sírásomat, ami azért következett be, mert a soltvadkerti vásárról hozott labda első útja a vízbe vezetett. Szüleim nem engedtek utána futnom.
Nagy lett a szegénység, több tanya elpusztult. Az emberek csapatokat alakítva Szentesre mentek el aratni, csépelni. Az onnan hozott gabona mentette meg a családokat az éhezéstől.
1943 szeptemberében az egy évvel idősebb bátyámat beíratták a fischerbócsai katolikus elemi iskolába. Emlékszem rá, hogy én nagyon kíváncsi lettem az iskolára, ami tőlünk 4 km-re volt. Bátyám megengedte, hogy elkísérjem oda. Korán odaértünk és a tanteremben lovacskázni kezdtünk. Hamarosan feldöntöttük a 3 lábon álló táblát, ami nagy robajt csapott. Megjelent a tanító úr, s csúnyán nézett. Én úgy megijedtem, hogy hazáig futottam. Ma sem tudom, hogyan találtam haza a tanyai dűlőúton, hiszen életemben nem jártam arra.
A következő évben nekem is iskolába kellett volna mennem, de a tanító urat elszólította a háború, s így otthon maradtam. Aztán a háború befejeztével, 1945-ben megkezdődött a tanítás az iskolában. Új tanítónk lett: Varjasi Pista bácsi, aki a magyar csapatok átvonulásakor elásta a katonaruhát s civilként itt maradt, majd tanítani kezdett.
1946. táján elcsendesültek a dolgok és megkezdődtek az egyszerű hétköznapok. Édesapám részaratóként dolgozott az egyik gazdánál. Nyaranként libapásztornak engem is oda szerződtetett.
A következő években apukám elment dolgozni Budapestre, majd Dunapentelére. Ez lett Sztálinváros, azaz a későbbi Dunaújváros. Budapesten a Népstadiont segítette építeni, Dunapentelén pedig a teljesen új város építésében vett részt. Ide egyszer egy hétre én is elkísértem: Kunszentmiklósig, majd Tasig vonattal mentünk. A Dunán csónakkal vitt át egy vállalkozó. (Szörnyen féltem!)
Egy hetet töltöttem az épülő városban, ami nagy élmény volt. Két, Bócsáról odaköltözött korombeli lány vezetett mindenhova.
Itthon a bátyámmal együtt végeztük a munkát. Dolgoztunk a szőlőben, és kihajtottuk a teheneket legelni. Tanyánkhoz egészen közel kezdődött a Papbucka. Úgy kell elképzelni, hogy ez a bucka egy igazi sivatag volt. Két homok vonulat között zöldellő legelő volt. A legelőket elneveztük: Nagy-lapos, Hosszú-lapos… stb. A homokvonulaton a tehenek nem tudtak átmenni, s csak a két végét kellett őrizni. Egyik végén én másikon bátyám vigyázott.
Volt egy tanyán élő asszony, akinek sok könyv volt a polcain. Hétvégén valamelyikünk fogta a tarisznyát és cserélte a könyveket újabbakra. 2-3 év alatt szinte mindent kiolvastunk, ami akkor megjelent. Természetesen sok „ponyvát” is.
Az alsó tagozat első éveiben az iskola még a katolikus egyház tulajdona volt. Tehát egyházi iskolába jártam. Engem reformátusnak kereszteltek, így a fél 8-tól 8-ig tartó szentmisén valamint a hittan órákon nem vettem részt. Viszont a többi gyerekkel együtt én is megjelentem fél 8-ra. A szentmise, hittanóra alatt kívül az ablak alatt lekuporodtam és mindent hallottam. (Mindig volt, aki egy ablaktáblát kissé megnyitott nekem.)
Második-harmadik osztályba jártam, de a mise latin szövegét már tökéletesen tudtam. A házi dolgozatok megírását sorozatosan segítettem társaimnak, akik pedig bent voltak.
Káposzta Lajos
