Vagy mondjuk inkább gabonaszentelésnek, lévén ezen a homokos talajon inkább rozs és takarmánygabona terem meg. A szentelést végző Mezei Ferenc plébános elmondta: a Miatyánkban lévő „mindennapi kenyér” fogalma jelenti egyrészt a testi, másrészt a lelki táplálékot. Az ezért történő imádság és az érte lévő hálaadás az éves imakörnek éppen úgy része a katolikus embernél, mint az ünnepek megtartása.
Április végén, május elején azokon a vidékeken, ahol termelnek gabonát, rendszeresen megtartják a búzaszentelést. Valahol kimegy a nép a templomból körmenet keretében a földekre, de máshol — mint Bócsán is — inkább bevisznek egy kévét az életet jelentő gabonából és ott történik meg a szentelés. A szertartás áll egyrészt a szent szöveg elmondásából, melyet a kéve szentelt vízzel történő meghintése követett. Ezt követően pedig — jelképezve a falu teljes határának megszentelését — a pap a négy égtáj felé is széthinti a szentelt vizet a templomtérben.
A bócsai szentelés tehát a templomban zajlott, a mise végén. Ferenc atya utalt arra is, hogy ezzel nem csupán a búzát, de a vetés minden fajtáját, a fákat és a szőlőket is megáldja.
A Magyar Katolikus Püspöki Kar hivatalosan évente négy könyörgő napot ír elő, ezek közül az egyik a búzaszentelés. A másik három: január 1. a világbékéért, farsang vasárnapja a világ éhezőiért és augusztus utolsó vasárnapja hálaadás a termés betakarításáért.
A búzaszentelő körmenetek hazánkban középkori eredetűek: nem tudni, pontosan mikor honosodott meg a szokás, de vélhetően igen korán.
A búzaszentelés, mint általában a körmenetek a kommunista hatalomátvétel után visszaszorult, hiszen a hatalom a nem hívők vagy ingadozók számára láthatatlan helyen, a templomokban akarta tartani a vallást és főleg annak demonstratív megnyilvánulásait, amilyen a körmenet. Ez a búzaszentelésre is vonatkozott, mint egy olyan vallásos szokásra, amely nem felelt meg a hatalom agrárideológiájának.
1948 után a búzaszentelő körmenet csupán néhány észak-magyarországi falura korlátozódott. Papok anekdotikus beszámolói szerint azonban több helyen tovább élt a falvakban, akkor is, ha csak a templomokra korlátozódott, vagy a templomok közvetlen környékére.
Az asszonyok a szentelt búzát/gabonát imakönyvükben tartották, a férfiak kalapjuk mellé tűzték. Bócsán ezúttal is kitették a templom elé, és a mise után mindenki vihetett belőle magával. Nekem is van egy nagy csokorral: vázába tettem és ott áll a konyhapulton.
Következzék egy gyűjtés a szentelés népi szövegéről:
Észak felé:
“Aki gondolsz a madárra, Köntöst adsz a kis virágra, Kegyes szemed legyen rajtunk, Tebenned van bizodalmunk. Téli fagyban, hóban, jégben, Te vagy minden reménységem. Jön a tavasz, az új élet, Abban minden újra éled.”
Kelet felé:
„Te, ki hinted Igéd magvát, Kemény szívünk alakítsd át, Vesd el benne szent Igédet, Abból fakad örök élet. Itt a tavasz, fák rügyeznek, Áldd meg a mi vetésünket. Búzánk, árpánk aratásra, Hadd szökjön fel dúsan szárba.”
Dél felé:
„Kik bajukkal Hozzád futnak, Segítségért folyamodnak, Nem szenvednek ők szükséget, Mindig érzik segítséged. Ha velünk az Úr áldása, nincs gondunk az aratásra, Százszoros lesz a termésünk, Áldj meg urunk, erre kérünk.”
Nyugat felé:
„Úr Jézus, ki azt hirdetted: Ki veled tart, el nem veszhet. Erősítsd meg gyenge lelkünk, Örök tűzre ne kerüljünk. Ősi vihar hogyha kerget, Nyugtot szívünk nálad lelhet, Édes Jézus, kérünk szépen: Áldd meg munkánk egész évben.”
Káposzta Lajos
Fotógaléria:
