… Ferde földgömb, iddogáló papok, gólyaárus kereskedő

Ük- és dédapáink történetei néha teljesen véletlenül kerülnek a kutató kezébe. A most következő kis gyűjtemény megléte több embernek is köszönhető. Nemes felsőkubinyi Meskó György a kiskőrösi Evangélikus Elemi Népiskola, majd államosítása után a Petőfi Sándor Általános Iskola tanítója volt, aki az egyházközség kántoraként is tevékenykedett. Emellett ő volt a járási tűzoltó-parancsnokság parancsnoka, asztaltársaságok kedves vendége és elmondható róla, hogy minden minőségében odafigyelt arra, hogy a régi történetek ne merüljenek feledésbe.

Egyik volt tanítványa, a kiskőrösi dr. Ádám Sándor az ő írásai között lapozgatva talált rá a lejegyzett anekdotákra, melyek a száz évvel ezelőtti Kiskőrös és Soltvadkert világába engednek bepillantást.

Az első történet még abból az időből származik, amikor Kiskőröst nem kötötte össze vasútvonal a fővárossal. Akkoriban a helybeli iparosok és kereskedők lovaskocsival jártak fel Pestre egy-két havonta anyagbeszerzésre. Teichner Samu, aki bőr-, rongy- és tollkereskedő volt, emellett fuvaros és lókupec, érdeklődött az egyik hazatérőtől:
„— Na, mi újság a nagyfaluban?”
„— Jó pénzért veszik a gólyákat az éttermek a Dunaparton.” – hangzott a szenzációs válasz. Nosza, Samu bácsi, mint afféle élelmes zsidó, fölbérelte a helyi vadásztársaságot, hogy lőjjenek neki gólyákat. Hamarosan össze is jött a portéka, és egy fél kocsi gólyával fölhajtott Pestre. De bizony a dunaparti piacon senki sem kérdezte tőle, mennyiért adja ezt a furcsa „portékát”. Ekkor döbbent rá, hogy rútul becsapták. Szomorúan jött haza, ráadásul itt jól ki is nevették. Ettől fogva élete végéig „gólyás zsidónak” nevezték őt, így különböztetve meg a többi Teichnertől.

Majoros Pál jól menő vegyes-, vas- és szénkereskedőként került Kiskőrösre. Ő építtette a ma is meglévő, első emeletes házat a Pozsonyi utca 2. sz. alatt. Az épület tágas pincéjében Pali bácsi időnként elkadarkázott vendégeivel, barátaival. A Kadarka volt ugyanis hajdan Kiskőrös legelterjedtebb bora, mert a szőlő gyökere megkötötte a futóhomokot és a mélyben megtalálta az éltető vizet. Néhányszor az is előfordult, hogy amikor ivókompániája – Matheidesz György polgári iskolai igazgatóval az élen – már igen jól érezte magát, huncutságból rájuk zárta az ajtót. Csak nagy kiabálás és dörömbölés után, órák múlva engedte ki őket a pincéből.

Karácsonykor éjféli mise volt a katolikusoknál, akik Kiskőrösön kisebbségben vannak ugyan, mégis az ő templomuk áll a (mai) városközpontban. A gyermekkórus éneke átszellemülten zengett: „Pásztorok keljünk fel! Hamar induljunk el Betlehem városába, rongyos istállójába. Siessünk, ne késsünk, hogy még ezen éjjel odaérhessünk, mi Urunknak tiszteletet tehessünk!”
Amikor a közben elszunyókáló Pali bá’ meghallotta, hogy „siessünk, ne késsünk”, fölocsúdott és teli torokkal, palócosan, borízű hangján belekiabált az áhítatba:
„Nem kell még sietni, van még idő!”
A plébános fel akarta őt jelenteni ezért az ünneprontásért, de a hívei lebeszélték. Kiengesztelésül Majoros Pál a meglévő kevés gyűjtés mellé nagy összeget adományozva, hatalmas szőnyeget vásárolt a templom számára 1908 karácsonyára.

Történt egyszer, hogy a kiskőrösi evangélikus lelkészek, Koren Márton és Blázi Lajos elmentek vonattal a 8 kilométerre fekvő Soltvadkertre, hogy boldog névnapot kívánjanak az ott szolgáló Kruttschnitt Antal esperesnek. A vidáman elköltött vacsora után kibandukoltak a hazamenő éjféli vonathoz.
Eközben Tóni bácsi lovaskocsival, nagy bundát öltve ugyancsak kihajtott a vasútállomásra, és kocsisával együtt beült a váróterembe. Amikor a kiskőrösiek odaérkeztek, a kucsmáját szemébe húzó, subájába burkolózott ember fennhangon morogni kezdett:
„Ezek a kiskőrösi papok mindig átjárnak a mi papunkhoz enni-inni, mintha nekik nem lenne elég otthon is, és szegényre eszik a mi papunkat a telhetetlen papzsákok.”
Erre Koren tisztelendő galléron ragadta az ismeretlent: „Ki maga, hogy így beszél?”
Amire az széttárta bundáját, s ekkor ismerték fel a mókamester Tóni bá’-t.

Kruttschnitt Antalhoz más csínytevések is fűződnek. Nagyon jóban volt a helyi, soltvadkerti református pappal, Vásárhelyi Pállal, akiről tudta, hogy lakodalmakban nagyon szereti a sült húst. Egyik alkalommal mindkettőjüket meghívták ugyanabba a lakodalomba. Amikor már éppen hozták volna a sültet, megjelent az egyházfi, és sürgősen haldoklóhoz hívta Vásárhelyit, úrvacsorát adni. Ő természetesen azonnal elment. Csak egy idő után derült ki, hogy nincs se haldokló, se úrvacsora, csupán Tóni bácsi tréfájáról van szó. Amire azonban visszaért, már elfogyott a sült hús, és a tortát majszolta a vendégsereg…

Az egyik iskolába egyszer egy tudós tanfelügyelő érkezett, aki földrajz órán megkérdezte a tanulót:
–Miért ferde ez a földgömb?
–Nem én görbítettem el — feleli az.
A felügyelő e válasz hallatán dühösen néz a tanítóra, aki zavartan erősíti meg:
–Valóban, tanácsos úr, már akkor is ilyen volt, amikor vettük.
Az esetet a szakfelügyelő elmeséli az igazgatónak, aki magán kívül kiabálni kezd:
–Hányszor megmondtam már a tanítónak, hogy ne annál a zsidó boltosnál vásároljon, hanem menjen be a városba!…

A kezdő tanítónő izgatottan közli a gyerekekkel, hogy esperesi látogatás lesz. Arra kéri a tanulókat, hogy jól figyeljenek, jól feleljenek, s ne hozzanak rá szégyent. A biztonság kedvéért a gyerekeknek szinte előre szájába adja a helyes válaszokat.
„Kovács Pisti, ha azt kérdi tőled az esperes úr, hogy hiszel-e az Atyaistenben, akkor azt kell válaszolnod, hogy hiszek! Szabó Józsi, ha megkérdi az esperes úr, hogy hiszel-e az Fiúistenben, feleld azt, hogy hiszek! Bognár Gyuri, ha azt kérdi tőled az esperes úr, hogy hiszel-e a Szentlélek Istenben, azt kell mondanod, hogy hiszek! Megértettétek? Aztán nehogy mást mondjatok nekem!”
Hamarosan meg is érkezik az esperes úr, aki fel is szólítja Bognár Gyurit:
„Mondd csak, fiacskám! Egyáltalán hiszel te az Atyaistenben?”
Mire az büszkén feleli: „Nem én, esperes úr, mert abban a Kovács Pisti hisz…”

Egy kötekedésre hajlamos, negyven év körüli szakfelügyelő érkezik az iskolába. A tanító büszkén mondja, hogy nagyon okos gyerekei vannak. Köztük is van egy olyan kiválóság, akitől még nem tudott olyant kérdezni, amire az ne tudott volna jól felelni.
— Micsoda? Majd én kérdezek! — mondja a látogató. Felszólítja a gyereket:
„Ide figyelj! Van nekem egy 27 x 37 méteres kopár, sziklás kertem. Ezt gondosan megmunkálom és bevetem fél mázsa fűmaggal. Az a kérdés, hogy hány éves vagyok én.” A gyerek azonnal rávágja: negyven.
-Hát ezt hogy számítottad ki? Egyszerűen. Ugyanis a szomszédban lakik egy fél hülye gyerek, aki húsz éves. Úgy gondoltam a kérdés alapján, hogy akkor maga úgy negyven körül lehet…

Ilyen anekdoták születtek a XX. század elején Kiskőrösön és környékén.

Káposzta Lajos