Kecel leköszönő tűzoltóparancsnokával készült interjú, mielőtt átadta a stafétát utódjának, Sárvári Péternek.
Édesapja és nővérei is önkéntes tűzoltók voltak, így már kisgyermekként vonzotta ez a különleges szakma- Ott volt az első óvodás tűzoltó csoportban, első osztályos korában már bemutatókra, versenyekre járt kortársaival. Ahogy nőtt, egyre erősebbé vált a kötelék. Olyannyira, hogy közel negyven évig töltötte be Kecelen a tűzoltóparancsnoki címet. Visszavonulása alkalmából készült interjú Travnik János parancsnokkal.
– Hogy kezdődött parancsnoki szolgálata, hogyan fejlődött a keceli önkéntes tűzoltóság?
– Amikor parancsnok lettem, az elején egy fő szolgálatos volt, a többiek pedig csak riasztás esetén jöttek be. Nem csak emberek, akkor még a fecskendők se voltak kellő létszámban. Később már három főre nőtt a létszám, akik egymást váltották. Fejlődött, bővült a géppark is, fokozatosan létre tudtunk hozni egy kis tűzoltóságot. Amikor bevezették a polgári szolgálatot, létszámot is tudtunk bővíteni és odáig fejlődtünk, hogy 1997-ben megalakítottuk az önkormányzattal a köztestületi tűzoltóságot. Ez már több pénzből tudott gazdálkodni, és állami támogatást tudott fogadni. És ennek a szervezetnek is én maradtam a parancsnoka. A közel 40 évnyi parancsnokságom alatt úgy érzem, kikristályosodtak ezek a dolgok, azt mondhatom, nyugodt lelkiismerettel adtam át a stafétát a következő parancsnoknak, Sárvári Péternek.
– Tulajdonképpen önnek két élete volt. A vállalkozó és a tűzoltóparancsnok. Hogy működött a kettő egymás mellett?
– Szoktam mondani, hogy az önkéntes tűzoltóságot az iparosok élesztették fel több mint 150 évvel ezelőtt. A suszter, a bognár, az egyéb szakma képviseltette magát, több okból is. Egyrészt, mert lehet, hogy nekik volt a legtöbb védenivaló értékük, másrészt anyagilag ők tudták legjobban tudtak segíteni tűzoltóságot. Ilyen értelemben magam is azt a hagyományt folytattam, mint régi iparosok. A vállalkozásom is besegített, jól jött az eszközök vásárlásában, egy kis anyagi segítség, no meg a kapcsolatok mozgósítása ahhoz, hogy a tűzoltóságunk talpon tudjon maradni. A köztestületi parancsnokságot is egy ideig társadalmi munkában végeztem, csak később kerültem munkaviszonyba.
– A tűzoltó szakma egy kívülálló számára magasztos és egyben félelmetes. Az emberek, akik másokért áldozzák akár az életüket is. Mégis lehet azt mondani, hogy van ennek az egésznek valami szépsége?
– Hát igen, ez a szépség, ami maga a tenni akarás, segítőkészség, az elesett emberekkel szembeni érzékenység, az áldozatvállalás, ez belülről jön. És nemcsak tűzesetek kapcsán, hanem az élet más területein. Talán ez a vonzó, és maga a társaság, ami egy biztató erőt ad, átlendít nehézségen, mélyponton. Ha a másik is csinálja, akkor én is csinálom, hiszen közösen tudunk legjobban segíteni. Azt gondolom, kicsit az egyenruha is vonzóvá teszi ezt a szakmát. A versenyeken való megmérettetés és győzelem mellett az egyenruhában díszelgés is nagyon felemelő érzés tud lenni.
– Mi volt az első igazán nagy élménye, amikor azt mondta büszkén: tűzoltó vagyok!
– Amikor éles bevetésen azt éreztem, tökéletesen fel tudom használni az elsajátított tudást, amit az eszközök használatáról megtanultam, amit a versenyek során elsajátítottam. Amikor tudtam, hogy nincs bennem bizonytalanság.
– Azt mindenki tudja, hogy ez a hivatás nem csak fizikálisan terheli meg az embert. A mentális teher sem tántorítja el olykor a tűzoltót?
– Kétségtelen, hogy a súlyos, vagy akár halálos balesetek, az égési sérüléssel vagy halállal járó tűzesetek az ember pszichésen nagyon megterhelik. Bár odáig nem jutottam, hogy pszichológushoz kelljen fordulnom, de van olyan látvány, ami évekig kísért. De ezen túl kell lenni, mert a munkánkra, a segítségünkre mindig szüksége lesz az embereknek.
– Érzik a lakosság megbecsülését?
– Szerintem a lakossági megbecsültség az állomány felé jónak mondható, mert a tűzoltókat tényleg kiemelten figyelik. Ez azonban felelősség is. Civilben is úgy kell élni, viselkedni, mint szolgálatban. Tehát a példamutatás a laktanyán kívül is fontos.
– Ha visszatekint, négy évtized távlatában mi rajzolódik ki saját magáról, Travnik János tűzoltó parancsnokról?
– Azt látom és érzem, hogy érdemes volt így élni, ennyit tenni a közért, a településért, ahol leéltem az életem. És ha ezt azzal az érzéssel zárja le az ember, hogy mindent megtett, a többi már lakosságon múlik. Hogy ők hogy könyvelik el mindezt, hogy szerintük is rendben volt-e minden, vagy sem. Ezt talán később lehet megtudni, bár nem tudom, hogy meg lehet-e egyáltalán. De bízik az ember abban, hogyha ő magáról úgy gondolta, hogy megtett mindent, akkor más is talán úgy látja.
– Nyilvánvalóan az első döntés, hogy tűzoltó lesz, már kicsi korában eldőlt. De hogy élte meg, hogy egyszer csak vége lesz?
– Hát igazából a hivatalos része szűnik meg, az önkormányzati tűzoltóságból való távozás, de az egyesületnél maradok tovább. Mondjuk, lehet, hogy nem az első sorban fogok tüzet oltani, hanem taktikai, vagy egyéb dologban számíthatnak rám, de továbbra is szeretnék segíteni. Úgy érzem, ebből nem lehet kiszállni belőle. Itt a temetés jelenti a kiszállást. Mert sokunknak ez az életünk.
Forrás: Kecel Média Facebook oldal – Szöveg: Csenki Csaba, Fotók Varga Eszter (Megjelent: Keceli Hírek, 2025. április)
