Szeptember 21-én, a Magyar Termék Napján indul útjára háromrészes interjúsorozatunk Városi Ferenccel, az Astron óramárka alapítójával. Nem véletlen az időzítés: a Magyar Termék Napja – amelyet civilek hoztak létre, és minden évben Széchenyi István születésnapján ünneplünk – arra hívja fel a figyelmet, mennyire fontos a hazai termékek minősége, értéke, és hogy vásárlásainkkal támogassuk a magyar vállalkozásokat. E jeles nap apropóján egy olyan magyar márka történetének indulásába tekintünk be, amely a kezdetektől a minőség és a megbízhatóság mellett köteleződött el.
Ez a beszélgetés egy háromrészes interjúsorozat első fejezete Városi Ferenccel, az Astron óramárka alapítójával. Az első részben a kezdetekhez térünk vissza: hogyan lett egy földművelő család fiából órásmester, miként alapította meg első műhelyét Kecelen a ’60-as években, és hogyan sikerült a Kádár-korszakban eljutnia Svájcba és más nyugati országokba, hogy megismerje az új technológiákat.
– Honnan jött az órák iránti szeretete, és hogyan tért rá erre a pályára?
– Földművelő, szőlőtermelő családból származom, de soha nem találtam a helyem ebben a világban. Gyerekként nehezen viseltem a mezőgazdasági munkát, nem tudtam elviselni a ragadós szőlőnedvet, a port, a hajnalban keléseket. A szüleim persze nem értették, miért vagyok ilyen „háttal” a háztáji munkához. Akkor még senki sem tudta, mi lesz így belőlem.
A nagyapám volt az egyetlen kivétel. Ő bankár volt Kiskőrösön, és azt mondta: nem kötelező mindenkinek a szőlőt művelni. A 18 évvel idősebb bátyám segített a legtöbbet a pályaválasztás során: ő intézte el, hogy tanulónak felvegyen a Pivarcsi órásdinasztia egyik tagja Kiskőrösön. Így kerültem az órás szakmába – és később rájöttem, hogy ez volt életem egyik legjobb döntése.
– Volt olyan pillanat, amikor ráérzett, hogy ez tényleg az ön útja?
– Igen, nagyon hamar. Emlékszem, a főnökömnek egy Doxa zsebórához kellett volna felhúzó tengelyt készítenie, de évek óta halogatta. Amikor hosszabb ideig nem volt bent, én – alig egyéves tanulóként – titokban megpróbáltam elkészíteni. Láttam már, hogyan csinálja, és sikerült. Onnantól számítom magam órásnak. Rájöttem, hogy valami olyat tudok, ami nem mindenkinek adatott meg.
Ez a szakma számomra nemcsak hivatás lett, hanem kapaszkodó is. Sok megaláztatás ért a szüleim vallása miatt – klerikálisnak bélyegeztek, megpróbáltak semmibe venni. Az órás szakma viszont visszaadta az önértékelésemet. Kitüntetéssel végeztem a szakmát, megyei szinten is dicséretet kaptam – ez volt az első alkalom, hogy azt éreztem: értékes vagyok, és bizonyítani tudok.
– Milyen nehézségekbe ütközött az első önálló lépések során?
– Amikor 17 évesen a Kiskőrösi Vegyes Ipari KTSZ-be jelentkeztem, ahol először elutasítottak, mert a szüleim miatt klerikálisnak bélyegeztek. Ez akkor már megszokott érzés volt számomra, de mégis csalódott voltam, mert végre a saját utamon akartam elindulni, erre ugyan abban a negatív megkülönböztetésbe ütköztem. A sikertelenül végződött munkafelvételiről csalódottan bandukoltam kifelé, amikor mellém szegődött egy úr, és csak annyit mondott: „Fiam, gyere vissza hétfőn az elnökibe.” Így ismertem meg Gárdonyi Hermann elnököt, aki végül mégis felvett. Eleinte porlasztókat gyártottunk rocsó motorokhoz, aminek semmi köze nem volt az órás szakmához, de azt ígérte: a maga idejében visszakerülök majd az órás asztalhoz. A projektet Náray Bandi bácsi felügyelte. Nem tudtam, mit jelent ez a „maga idejében”, de örültem, hogy valaki mecénásommá vált, és nem kisebb ember, mint annak a szövetkezetnek az elnöke.
Gárdonyi Hermann ígéretét megtartva 1964-ben összeíratta velem, mire van szükség egy órás műhely megnyitásához. Én azt hittem, sosem lesz rá pénzem – de ő egy év alatt mindent beszerzett nekem. Így nyithattam meg 1964. november 11-én Kecelen a saját kis órásműhelyemet a Császártöltési úton.
– Hogyan fogadták önt a keceliek, mint fiatal mestert?
– Meglepően jól. Emlékszem, amikor egy kalocsai úr bejött, és egy arany, több millió forint értékű OMEGA zsebórát hozott. “Bocsánat, ön a hívő órás?” Ne haragudjon, azt mondták: „Vidd el Kecelre a hívő óráshoz, mert ő biztosan, megjavítja, visszaadja és nem szedi ki belőle a drágaköveket.” Ez óriási bizalom volt felém. Talán épp azért, mert a sok megaláztatás után bizonyítani akartam, mindig a minőségre és a megbízhatóságra törekedtem. Valószínű, hogy a bennem lévő meggyőződéses órásság, a minőségre törekvésnek a kisugárzása, ahogyan kommunikálni tudtam a vásárlókkal, ezek segítettek odáig, hogy egy hiteles, jól működő vállalkozást építsek fel. Mások szerint a megbízhatóságom pont a családi hátterem eltérőségében rejlett, amit én korábban soha nem akartam elfogadni. Ez viszont most valami módon egy másik bizalmi színpadra helyezett. Ami egykor a negatív megkülönböztetés oka volt, az most pozitívvá alakult. Az üzlet olyan jól beindult, hogy később a bátyám is nálam tanulta ki a szakmát, ő alapította a soltvadkerti órásboltot. Csodálatos az, amikor a szálak összefonódnak, szövődnek, mert ezt az üzletet ma az egyik fiam viszi tovább.
– A Kádár-korszakban kisiparosként mit jelentett vállalkozni?
– Kádár János szavaival élve: a kisiparos „megtűrt osztályidegen”. Ez azt jelentette, hogy szükség volt ránk – a munkásosztály cipőit, óráit valakinek javítani kellett –, de szigorúan kijelölt keretek között mozoghattunk a szolgáltatásban. Kereskedelemben például semmi lehetőségünk nem volt, bármilyen és bármennyi kérelmet adtam be, mindig elutasították. Mégis jól megéltünk, és én mindig törekedtem arra, hogy többet tudjak meg a szakmáról, az újdonságokról, szerettem volna képezni magam.
– Hogyan sikerült eljutnia Nyugatra, amikor ez akkoriban nem volt olyan egyszerű? Milyen tapasztalatokkal tért haza?
– 1976-ban jutottam ki először az órás szakma bölcsőjébe, Svájcba. Óriási élmény volt ez számomra. A bátyám ekkor már évek óta kint élt Franciaországban, és az Egyházi kapcsolataim is segítettek a kijutásban. Sikerült óragyárakba is bejutnom. Láttam, hogyan készülnek az órák, és testközelből tapasztaltam meg a kvarcóra születését, ami a hagyományos órás szakmára nézve sokkoló fordulat volt. Szerelhettem az új technikát, láthattam, hogy milyen fő részekből áll, így megismertem igen nagyon jó időszakban az új világnak a titkait. Akkoriban azt mondtuk: ami nem ketyeg, az nem is óra. De a valóság az volt, hogy a kvarcórák ellepték a világpiacot.
Mindebből előnyt kovácsoltam: megtanultam javítani a kvarcórákat, sőt a svájciaktól alkatrészeket is kaptam hozzá. Így Magyarországon hamar híre ment, hogy a keceli műhely a kvarcórákhoz is ért. Az ország minden részéről hozták hozzánk a javítanivalót. Volt idő, amikor a bolt előtt kígyózott a sor – valaki nemrég emlékeztetett is: „Emlékszel, amikor a kerékpártároló végéig álltak az emberek?”
– Milyen hatása volt ezeknek a külföldi tapasztalatoknak és a kiszélesedett kapcsolatrendszernek?
– A ’80-as évektől kezdve részt vehettem a bázeli világkiállításon is. Ez hatalmas szakmai élmény volt, hiszen az ismert világmárkák mellett ott találkozhattam a hazánkban is elterjed japán márkák gyártóival, európai képviselőivel. Ezek a kapcsolatok sokat segítettek nekünk a hazai rendszerváltás után a saját út megtalálásában. Ekkorra már az iker-fiaim is képzett órások lettek, együtt kereshettük az órás szakmán belül a saját út kiépítésének lehetőségeit.
Nem véletlen, hogy mindezt épp a Magyar Termék Napján idézzük fel, hiszen Városi Ferenc életútja is azt bizonyítja: szorgalommal, kitartással és hiteles munkával lehet igazán maradandót alkotni itthon.
A sorozat következő részében arról beszélgetünk Városi Ferenccel, hogyan született meg az Astron óramárka, és milyen kihívásokkal szembesült, amikor egy magyar márkát kellett felépíteni a ’90-es évek nemzetközi piacán.
