Angyal hozta a békét – Csillagász szeretett volna lenni, de a csillagok mást írtak meg neki. Sikereket ért el táncosként, egy ideig rádiózott, most cigány gyerekekkel foglalkozik egy alapítványnál. Ám a kiskőrösi Kunhegyesi Ferenc festőként találta meg önmagát és nyugalmát.
Sosem tagadta le cigány származását, ugyanakkor magyarrá tudott válni. Nem akar belebonyolódni hosszas magyarázatba, végül is ez a természetes számára, valahogy oda-vissza működik nála a dolog. Harmincéves koráig nem igazán tudta, mit jelent cigánynak lenni, holott ősei, családja révén beleszületett a kisebbségi létbe, ismerte szokásaikat, múltjukat.
De számára az önazonosság nehezen megfogható fogalom: tisztában volt vele, hogy környezete cigánynak tartja, azt is megtapasztalta már, mit gondol a társadalom a cigányokról, de ezeket saját magára nem tudta „ráhúzni”, valódi hovatartozását illetően mélyen szunnyadtak az érzései.
– Egyszerű oláh cigány családba születtem, két öcsém és egy húgom van – kezdi életmeséjét Kunhegyesi Ferenc, akit leginkább csodabogárnak, körön kívülinek könyveltek el szülővárosában. – Nagyapám régiségekkel üzletelt és lókupecként járta a vásárokat. Kiskőrösön az elsők között vett személyautót, már fiatalkorában bejárónőt tartott. Állandóan úton volt, csomó településen várta egy-egy titkos feleség, számon sem tudta tartani gyerekeinek a számát.
Volt is meglepetés, amikor halála után sorra jelentkeztek a féltestvérek az örökségért.
Apámat világéletében törekvő, okos embernek ismerte mindenki, az „átkosban” még a pártvezetők is felfigyeltek a képességeire, romák érdekében végzendő feladatokkal bízták meg. Nem tért le az atyai útról: régiségkereskedő és lókupec lett. Azután tizenöt évig lovas kocsival fuvarozott, a rendszerváltás után pedig taxizni kezdett. Sokat lógtam a nyakán. Anyám, akinek felmenői közt akadt drótostót, gyógyító és jósnő, igazi ősanya típus, képes egyben tartani a családot. Hál’ Istennek a szüleim ma is élnek, nincs annál szebb, mint amikor egy asztalnál ülünk mindannyian.
Feró szakmunkásképzőbe járt. Levelezőn el akarta végezni a gimnáziumot is, de érettségi előtt otthagyta. Nem szerette a kötöttséget, arról nem beszélve, hogy közben másfelé vitte az érdeklődése. Tizenhárom évesen kezdett táncolni, tinédzserkorára már szép eredményeket tudott felmutatni, országos versenyeket nyert. Azt gondolná az ember, hogy tehetségét a cigány táncban csillantotta meg, mert az alapból adódna, de nem, őt a fiatalok körében akkor divatos modern tánc érdekelte. Filmekből, klipekből leste el a lépéseket.
Budapesten előbb a Domino Pantomim Együttesnél, majd Jeszenszky Endre dzsessztáncstúdiójában tanult. Megszerzett ismereteit elegyítve egyedi hangulatú, meghatározhatatlan műfajt hozott létre magának, ami leginkább a show-tánchoz hasonlít. Az 1990-es évek közepén kétszer jelentkezett a Ki mit tud?-ra, mindkétszer a középdöntőig jutott, amelyet a televízió is közvetített. Ez hozott számára némi ismertséget.
Vidéki színházaktól kapott ajánlatokat, de annál többre tartotta magát, mint hogy éhbérért dolgozzon és szuterénben lakjon.
Miután határainkon túlról is érdeklődtek iránta, egyértelmű, hogy a külföldet választotta. Idegenben egy nap alatt keresett annyit, mint amennyit idehaza egy hónap alatt fizettek volna neki. Sokfelé fellépett a világban, leghosszabb ideig Japánban szerepelt.
– Azért hagytam abba a táncot, mert elfáradtam, és az éjszakázásból is elegem lett. Eljött a változtatás ideje. Már korábban is előfordult, ha elegem lett a világból, magamra zártam a szobám ajtaját, és önfeledt rajzolásba kezdtem. Elhatároztam, hogy komolyan foglalkozom vele, és a festészettel is megpróbálkozom. Az 1990-es évek végére összegyűlt egy csomó képem, megmutattam a művelődési ház igazgatójának.
Mire mindet megnéztük, már arról volt szó, mi lesz a plakátra írva. Nem akartam én kiállítást, de nem is nagyon tudtam tiltakozni ellene. „Kunhegyesi Ferenc roma származású festő” – állt a meghívón. Na, ettől hanyatt estem. Mindig is vállaltam, hogy honnan jöttem, de sosem tartottam fontosnak. Engem tehát így könyveltek el a szülővárosomban. Annak dacára, hogy alig vannak a cigánysággal kapcsolatos témáim.
Ha valami mégis megjelenik a képeimen a mi kultúránkból, az a formákban, a színekben, az arcokban fedezhető fel. Figurális festőként belső víziókat örökítek meg. Lényeim egy időtlen tér, álom és valóság közt létező misztikus jelenetek szereplői.
Feró első tárlata nagy siker volt. Érezte a helyiek szeretetét, neki ítélték oda a „Kiskőrös kultúrájáért” kitüntetést, szerinte ezt csak megelőlegezett bizalomból kapta. Többet akart tenni a társaiért, ezért felajánlotta, hogy a speciális iskola növendékeinek tart foglalkozásokat. Ezt követően ő maga is tanulni kezdett: egy amerikaiak által támogatott újságíróképzésen vett részt Budapesten.
Valójában nem vágyott a sajtóba, bár volt a Rádió C munkatársa, és Aroma néven városában is szervezett rádiót. Azért akart élni a fővárosban, hogy bekapcsolódhasson a „roma áramlatba”. Egyik ösztöndíjas társa, Kalla Éva – látva a rajzait – összeismertette Szentandrássy István Kossuth-díjas festővel, akit Péli Tamás művészi örökségének követőjeként ismert. Nemcsak bemutatta a cigány értelmiség elitjének, hanem tanára is lett. Bízott a fiatalember tehetségében.
Tíz évig tartó kemény időszak következett. Kunhegyesi csak akkor foghatott ecsetet a kezébe, amikor már biztos volt a rajztudása.
Mesterét elkísérte a kiállításaira, segített neki a rendezésben. Ilyenkor vitte magával a mappáját, a benne lapuló ceruzarajzokat maga Szentandrássy ajánlotta mások figyelmébe. Nem egy gazdára is talált.
Volt úgy, hogy Feró 30 forinttal a zsebében utazott Pestre, és 140 ezerrel tért vissza Kiskőrösre. Szétosztotta a barátai között. Sosem érdekelte a pénz.
Szerencsének tartja, hogy nincsenek műgyűjtő rajongói, így nem kell mások igényei szerint festenie, és nem kényszerül sorozatgyártásra. Ha észreveszi, hogy bizonyos képei túlságosan tetszenek a közönségnek, máris újabb utakat keres. Kialakult a saját stílusa, azt is látja, hol tart az úton. Egy művész azonban sosem lehet elégedett önmagával. Most az olajról áttért az akvarellre. Legszívesebben ki sem mozdulna otthonából, ahol a képei születnek.
Szereti a remetelétet, néha az az érzése, nem sok köze van a mai világhoz.
– Volt egy álmom… Nem akartam beleugrani a tóba, de a mesterem biztatott, higgyek benne, ugorjak csak. Langyos volt a víz, aranyszínű, áttetsző. Az alján egy görög szoborra leltem. Üzenet lehetett… Másnap szívinfarktusgyanúval kórházba kerültem, de szerencsére nem az volt. Kitört rajtam a pánikbetegség, öt évig tartott. Négy éve megint rosszul lettem, ezúttal tényleg infarktust kaptam. Megállt a szívem, kómába kerültem. Harmadik napra jöttem vissza, húsvétkor, a feltámadás napján. Azt mondtam először: Berlin felett az ég. Kedvenc filmem címe. Apám sajnált, azt hitte, mellébeszélek. A párom tudta, miért mondtam.
Egy égből lezuhant angyal, aki ki akarja próbálni a földi élet szépségeit, szerelmes lesz. Semmire nem emlékszem, csak arra, hogy olyan béke költözött belém, mint amilyet még soha nem éreztem. S azóta is tart.
Forrás: szabadfold.hu
