Ezelőtt 30-40 évvel még sokan használták. Aztán felkerült a padlásra, vagy felakasztották a falra. Ha sütötte a Nap, még szét is száradt. A többit egyszerűen kidobták. Szóval: a fateknők jelentős része az enyészeté lett. Aztán amikor már senki sem gondolta volna, akkor újra divatba jöttek ezek a régi dolgok: fatálas, fatányéros terítés, a házi disznóvágásokon pedig a fateknő és kádak behasználása.
Erre kell a fafaragó, konkrétan pedig a lassan ismét magára találó cigányság. Mármint a munkával, vállalkozással, tanulással és kultúrával értéket előállító réteg. A soltvadkerti Nyerlucz Györgyöt a kaskantyúi falunapon kaptam lencsevégre. A kanadai nyár farönköt reggel 8-tól este 6-ig munkálta meg teknővé. Kellett hozzá egy fejsze és egy kapocska nevű kis vájó szerszám. Közben mesélt. Szó esett a fáról, a megfelelő csuklóról, a megélhetésről és a jövőről. Közben viszont dolgozott — és valakinek elkészült egy fontos tárgy.
Természetesen nem lehet mindenkiből teknővájó, nincs is szükség sokra. Ami viszont a nemzetstratégiát illeti, meg kell találni minden réteg testre szabott munkahelyét, elfoglaltságát. A kihalóban lévő népi kézművesség mifelénk is lehet akkora megtartó erő, mint egyes baranyai sváb falvakban a székkészítés, vagy Nemesnádudvaron a bútorgyártás, akár közepes méretű üzemekben…
Káposzta Lajos
