Nagy áldás, ha valaki 93 évesen még aktív életet él és élénken fel tudja idézni fiatal éveit. Szegvári Feri bácsit gyerekkorom óta ismerem, lévén 25 éven keresztül az iskolánál dolgozott. Viszont hogy mi élményeket rejt emlékezete, arra több beszélgetés keretében döbbentem rá. 1924. október 2-án született — történetei egy élő történelemkönyvet nyitnak meg! Amikor legutóbb meglátogattam Bajcsy-Zsilinszky utcai házukban, felesége a hátsó kertbe irányított: „éppen paradicsomot ültet a papa, menjen csak a szöszmötölés irányába!” Itt készült el tehát a fénykép róla úgy, ahogy a legtöbben ismerjük: dolgozó emberként. A továbbiakban következzék a beszélgetés Vadkerti Újság részére összeállított részlete!
- Sokszor hallottam, hogy kapcsolatban állt a Krémer családdal Soltvadkerten. (Nevüket így írják: Krémer — K. L.) Hogyan ismerte meg őket?
1942-ben kerültem oda, 18 évesen és, hogy mondjam, kocsis voltam. Mert az apámnak eltört a lába, aki kőműves volt. Így viszont nem tudott dolgozni nem tudott, nekem pedig valami idénymunkát kellett keresnem. 18 éves voltam ekkor. Nehéz évek voltak ezek amúgy is. Fel is vettek mindjárt, mert a lóval bánással nagy gyakorlatom volt. És alkalmaztak.
- Pontosan ki volt az alkalmazó?
Az alkalmazó Krémer József volt. Én Fülöpöt, az apát nem ismertem. József is elég idős volt már akkor. Egy kopaszodó, alacsony ember volt. Rendszeresen hordtam ki a szőlőbe a fogattal, hogy ellenőrizze a munkálatokat.
Az első napomat az állomásnál lévő présháznál kezdtem. Berényi Péter volt a vincellér, aki később tanácselnök lett, a Péter bácsi. A présházban annyi víz volt a hordók között akkor, hogy ladikban álltunk. Berényi Péterrel bort derítettünk. Őt egyébként rendes embernek ismertem meg. Ő rendezte a munkásokat, minden nap ment be az öregúrhoz a munka kiosztásáért. Amikor fizetés volt, egybe fölvette a pénzt és ő osztotta ki.
Szóval Krémer József rendszeresen kijárt a szőlőbe a munkások közé, mert Vadkertnek a fiatalja, aki dolgozott, vagy akart dolgozni, az ott nőtt föl. Termeltek ott ezerjót, kadarkát, veltelinit, olaszrizlinget — persze pontosan nem tudom már.
Az öregúr szeretett kimenni és megnézni a munkásokat. Dolgoztak 40-en is egy-egy csoportban. Fiatalok, lányok horoltak, kötöztek. Bejártam az udvarba is, akkor laktak… Igénytelen ember volt. Nem volt ám hintó, vagy ilyesmi. Az a régi lőcsös parasztszekér jó volt neki, amin más egyebet is hordtunk. Arra tettem fel a kapcsos ülést hátra. És az öregurat mindig fel kellett segíteni. Mert hát egyébként nehezen járt már. Sokszor rám szólt Liszka, a házvezetőnője (felesége akkor már meghalt), hogy segítsek a nagyságos úrnak felszállni. Ahogy aztán vittem ki, útközben, ahol voltak az almafák, meg kellett állni. Nagyon, nagyon szerette a gyümölcsfákat, le kellett segíteni. Alakítható kisfák voltak azok még akkor: az öreg bambusznáddal kitámogatta az ágakat, kikötözgette. A formáját alakította így a fáknak.
- Merre voltak a szőlőterületek?
Volt az egyik az állomás felé vezető út és a Szentháromság utca sarok között. A Péntek soron, a zsidó temető környékén… az mind szőlő volt, olyan akác koronatüskés kerítéssel elkerítve.
- Úgy tudom, volt egy harang is a présháznál. Az mire szolgált?
Amikor az megszólalt, akkor én akár hol voltam a területen, oda kellett mennem, mert vinni kellett a lovas kocsit. Például nyáron ugye hordtam permetező vizet is sokat, mert nem mindenütt volt kút. Bár annyiszor nem permeteztek, mint most. Négy permetezés megúszta a nyarat. Nem tudom mért, milyen formában a szőlők tovább bírták-e, vagy az anyag volt jó.
A lovakról még annyit, hogy azok Vadkert legszebb lovai voltak. Egy neves kupec, a Füzesi Samu bácsi hozta talán a Dunántúlról azokat a gyönyörű muraközi lovakat.
- Igaz, hogy volt egy szélkerék a Krémer pincénél?
Igen, egy széllel működő darálót hajtott, ami a venyigét darálta. Az aprítékot talajjavításra használták utána fel. Egyébként a vasúton télen mindig télen rengeteg trágya jött, mégpedig a szélső vágányra, 5-6-8 vagon. Voltak fuvarosok, akik reggeltől estig hordták a trágyát.
- Mennyire emlékszik a többi munkálatra Krémerék gazdaságában?
A szüretre jól emlékszem. Az úgy zajlott, hogy nem kádakba hordtuk a szőlőt, ahogy mostan van, hanem puttonyokba. Ugye volt két kocsim. Megrakták a kocsit faputtonnyal, egyiket a másikba tették, vittem 28-30 puttonyt, mikor hogy. És akkor mire kimentem, akkora kész volt a másik kocsi. Hát itt a présháznál az emberek fogták a puttonyt, öntötték bele a présbe. Gyorsan kiürült. Én már akkor mentem vissza. Kész volt a másik. Így hordtam állandóan a szőlőt. Viszont a lovakat a kocsi váltásnál át kellett fognom. 3 perc alatt kész voltam vele. Gyerekkorom óta szerettem a lovakat és értettem is hozzájuk.
- A nagy munkák idején hogyan szerezték a napszámosokat?
A Grespán vendéglő előtt (a mai kultúrház) volt az emberpiac. A gazda, vagy annak képviselője kiment és válogatott. Nem azt mondták, hogy jöhetsz, vagy nem jöhetsz, hanem azzal jelezték, hogy akinek a vincellér, vagy éppen a gazduram rálépett a lábára, az tudta, hogy ő mehet dolgozni. Sok szegény ember volt akkor. És hát bizony nagyon sokan lógó orral mentek haza, hogy nem tudtak a hétre elhelyezkedni.
- A gyerekek milyen munkát végezhettek?
Amit csak elbírtak. Én annak idején disznókra, majd lovakra vigyáztam. Szüretben voltak ilyen vizes gyerekek, akik vizet vittek. Kaptak érte pár fillért. Persze a munka nem 8 órán át tartott… Ha valaki nézte a napot, mikor megy le, az ám holnap nem kellett, hogy jöjjön.
- Manapság elég sokat beszélnek a világháborúkról. Ön születési idejét tekintve éppen beleesett a hadköteles korba. Szolgált-e katonaként?
Persze, a győri ezredben voltam, de kiképzés után kivittek Németországba. Nekünk ez volt a szerencsénk: nem harcoltunk a támadó oroszok ellen, csak előttük mentünk. Kivittek minket gyalog: 30 napig meneteltünk…
- És végül milyen fogságba került?
Amerikai. Harc nélkül. Egy bizonyos helyen letáboroztunk és megvártuk a felszabadító csapatot. Szerencsénk volt a hadvezetéssel, mert állítólag, már mikor mentünk kifelé útközben mondták, hogy a magyarok hadosztálya éppen hol menetel a Duna mellett, és bármikor megadja magát. Mi ezt nem tudtuk, emberek, gyalogosok csak hát a vezetők, a vezérkar. Ennyi szerencsénk volt, hogy kevesen hullottunk el.
- Akkor gondolom, kicsit meg is hízott a jobb körülmények között az amerikai fogságban.
Én… nem úgy emlékszem… Volt ott nagyon keserű kávé is… Nagyon, nagyon rossz helyzetben voltam. 13 ezren kerültünk egy táborba. Olyan gyönge állapotba kerültünk, hogy amikor a vacsorát osztották, nem bírtunk a sorban állva oda menni a kondérig. Négykézláb máztunk. Az éhezés kezdődött már a kifelé menetben, de a fogságban csak fokozódott. Viszont adtak munkát: mi szabadítottuk fel Münchent a romok alól!
Ez a romeltakarítás úgy történt, hogy be volt utánunk építve vasúti sín, és úgy hordták a romokat. Rengeteg autó is be volt erre állítva.
- Volt ott még vadkerti Feri bácsival?
A két Tóth gyerek, a Tóth Jancsi meg a Pista gyerek. Ezek a Kiss Ernő utcában laktak valamikor. Nem tudok rokonát se mondani, mert kihalt a család teljesen. De haza jöttek ők is a fogságból velem.
- Ez hogy történt?
Amikor eleresztettek bennünket, a munkánk fejébe kaptunk 56 dollárt papíron. Azt mondták, majd Magyarországon beválthatjuk és meg kapjuk az értékét magyar pénzben. Idehaza a papírt elvették, de pénzt nem kaptunk. Komáromban és Pesten igazoltattak, 1946. április elsején jöttem haza. Azóta is Soltvadkerten vagyok.
Lejegyezte: Káposzta Lajos
