Bizony, ma már alig tudja valaki, mit jelent ez a betűszó. Munkaszolgálat — a katonaságnak azon formája, melynek keretében az ötvenes évek első felében azok szolgáltak le több mint két évet, akik az akkori rendszer szemében megbízhatatlanok voltak. Ilyenekből bőven akadt az akkori Soltvadkerten is, és természetesen az őket feljelentők sem hiányoztak. A sokszor megalázó körülmények között kényszermunkaként végeztetett feladatok között szerepelt laktanya építés, éjszakai vagonpakolás és szénbányában végzett munka egyaránt. Városunkból több mint harmincan kerültek ilyen egységekhez. Közülük hatan jöttek el 2006-ban a művelődési házba, hogy a helyi televízió kamerája előtt mondják el emlékeiket. Varjú Ferenc, Zsikla György, Galántai Károly, Mózer Gáspár, Zsikla Ferenc és Font János bőven emlékei bőven kitöltötték a rendelkezésre álló adásidőt.
A meghurcolásnak sok fajtája van: a megfigyeléstől a haláltáborig széles a skálája a terrornak és az elnyomásnak. A magyar történelem ebben a tárgykörben korántsem szűkös kelléktára a középkor után az 1940-es, 50-es években bővült jelentősen. 56 emlékezete jó alkalmat adott arra, hogy ne csak a forradalmi eseményeket, hanem annak előzményeit és egyes kisebb közösségek, családok, valamint egyének saját történeteit is megismerje a nagyközönség.
Ami a meghurcolásokat illeti, a Duna-Tisza közén a legtöbb embernek a kuláklista, a beszolgáltatási kényszer és az erőszakos téeszesítés jut eszébe az ötvenes évekről. Ezek kiegészítője volt az a fajta katonai szolgálat, melyet a „megbízhatatlan elemek” részére, szovjet mintára vezettek be, és a munkaszolgálat rövidítésként csak „musz”-nak nevezett a köznyelv.
„Mi legyen a kulákcsemetékkel, a grófi sarjakkal, a szektákkal és a többi, ellenséges elem fiaival a hadseregben?” — ez a kérdés volt napirenden 1950 júniusában a Honvédelmi Minisztérium illetékes bizottságában. Az egyik szovjet tanácsadó, Szergejev vezérőrnagy azt a véleményt támogatta, mely szerint „..ezeket a férfiakat feltétlenül be kell sorozni és alapos politikai neveléssel el kell szakítani őket osztályuktól”. A tömeget feltétlenül az átnevelendő kulákság jelentette, melynek meghatározásában a helyi pártszerveket terhelte a felelősség. Szemtanúk szerint a sorozáskor ott ült minden bizottságban egy-egy helyi bizalmi, aki odatetette a jelet az adott gazdagabb család fia nevéhez. Így jött létre a C-kategória, amelynek tagjai fegyvertelen hadtáp-, építő- vagy egyéb munkával letöltendő szolgálatot láttak el 1951 és 1956 között.
A dolog érdekessége, hogy a honvédelmi miniszteri rendelet ugyan nem munkaszolgálatról, hanem kisegítő szolgálatról beszél. Mivel az emlékezetben még erősen élt a zsidó munkaszolgálat intézménye, a köznyelv ezt a kifejezést használta erre a kategóriára.
Az első bevonulók az 1929-es, 1930-as évfolyamokból kerültek ki. Feladatuk először katonai objektumok építése volt: laktanyák, kiképző központok, utak és tiszti iskolák kerültek ki a kezük alól. A Tito elleni déli laktanya övezet kialakításában épp úgy ott volt a kezük nyoma, mint a szétlőtt fővárosi objektumok újjáépítésében. 1951. szeptemberében már 8350-en szolgálták így a népi államot.
A létszámot kezdetben teljes kihasználtsággal be tudták vetni, hiszen feladat volt bőven. Az erőszakosan iparosítandó országban időre kellett felhúzni és felszerelni olyan gyárakat, melyhez nem állt rendelkezésre elegendő építő kapacitás. Ennek kiegyenlítésére a Honvédelmi Minisztériumtól a szükséges hadi építkezések elvégzése után a munkaszolgálatosok bérbe vehetőkké váltak. Sokan dolgoztak a szénbányák veszélyes vágataiban és a nagy építkezéseken úgy, hogy a bérük ugyan megérkezett a minisztériumhoz az adott vállalattól, de ők ebből semmit sem láttak. Így lettek az osztály ellenségekből, valamint azok gyerekeiből „Rákosi bérbe adott rabszolgái”. Ellátmányuk csupán hatvan forintnyi illetmény (zsold) volt, amiből levonták az (esetleg még otthon jegyzett) békekölcsön részleteit. Ezért hajszolták a munkaszolgálatosokat napi 12-14 órán keresztül, illetve sok esetben még éjszaka is. A cél a lehető legmagasabb teljesítményszázalék elérése volt, ezzel szemben az építő-alkalmazó vállalat abban volt érdekelt, hogy a végzett munka ellenértékét különböző norma-elszámolási csalásokkal csökkentse. Így történhetett meg az, hogy a Forinyák utcai Tüzértiszti Akadémia a tervezett határidőre elkészült ugyan, viszont az itt dolgozó muszos építőbrigádok mindössze 42-45 %-os normateljesítményekkel szerepeltek az „Akiket szégyellünk” hatalmas propaganda táblán.
Mind a kiképzési terv, mind pedig a munkaszolgálatosok visszaemlékezései szerint időről időre alaki kiképzésben és politikai oktatásban részesültek ezek a katonák. A menetgyakorlatok és adott esetben a terepfoglalkozás a leromlott erőnlétű állomány további terhelését jelentette. Mint a túlélők interjúiból kiderül, sokan úgy megsínylették a mintegy három éven át tartó kemény igénybevételt, hogy kezelésre katonai kórházba kellett szállítani őket. A politikai foglalkozás pedig éppen az adott legénységi állomány családja és faluja ellen irányult: „Magukat mind falhoz kellene állítani, de kaptak egy lehetőséget a néphatalomtól”, „Most megmutathatják, hogy hogyan dolgoznak a nép eddigi kiszipolyozói”, stb.
A leszerelésről két évig nem szóltak hírek, de 1953-ban már felsőbb fórumokon is napirendre került. A C-típusú szolgálatot 27 hónapban határozták meg, így ez év őszén megtörtént az első ily módon bevonultatott állomány leszerelése. Adott esetben — építőipari kérésre — ez az időpont kitolódhatott. Az enyhülő belpolitikai helyzet a kezdeti intenzitást csökkentette, majd az 56-os forradalom kitörésekor a muszos zászlóaljak — mint a többi alakulat is — feloszlottak. Újjászervezésükre ebben a formában és ezzel a céllal többé nem került sor. Viszont az így szolgálatot teljesítő mintegy 35.000 magyar férfit 1990-ig megbélyegezték.
Ifj. Káposzta Lajos, történész
