Negyedszázad a temetkezés szolgálatában
A temetés a legnehezebb lelkészi szolgálat — hangzik el gyakran a gyűléseken, megbeszéléseken. Tegyük hozzá: még nehezebb akkor, amikor ismerjük az elhunytat és annak családját. De nem csupán a papnak! Sokan nem is veszik észre, hogy falusi temetéseken gyakran a sírásók szeme is könnyes.
Nehéz búcsú nehéz időkben — talán így is lehetne jellemezni azt a döntést, amit Rózsa Imre, a kiskunhalasi Kegyelet Kft. soltvadkerti munkatársa, de a köztudatban inkább a soltvadkerti közös protestáns temető gondnoka hozott a 2012-es év végén. 24 évi szolgálat után ugyanis úgy döntött: befejezi a temetkezések megszervezését és technikai lebonyolítását és egyben a közös protestáns temető üzemeltetését. Az akkor 70. életévét betöltő Rózsa Imre pedig úgy döntött: „Itt kell szépen befejezni…”
Nyugállományba vonulása után kemény műtétek következtek: rendbe kellett hozni a „futóművet”. A megkopott ízületek cserére szorultak. És úgy tűnik, sikerült is: Rózsa Imre újból ott ül a (tiszteletbeli) presbiterek sorában a református istentiszteleten, amikor csak teheti. Nem olyan rég leültünk és a temetkezés nehéz szolgálatáról beszélgettünk. Tettük ezt azért is, mert sokan nem is gondolják át, milyen nagy munka és egyben nehéz szolgálat a temetés — főleg a kisebb településeken.
– Mi volt a feladata a halasi Kegyelet Kft. Vadkerti munkatársaként?
– Minden. Ha meghalt valaki, és a család engem kért fel a temetés intézőjének, akkor csörgött a telefon, és már jöttek is a gyászolók. Ilyenkor minden gesztus, minden mondat fontos, hiszen nekik nagy szomorúságuk, gyászuk van. Ebben kell segíteni és vigasztalni! Ilyenkor végigbeszéltünk mindent. Az én dolgom volt a papírmunka is, melyben mindvégig feleségem volt nagy segítségemre. Ugyancsak az én tisztem volt a halott szállítás, amihez társult az anyakönyvezés, a kórházi boncolás, de még az is, hogy én mentem ki a gyászoló családdal megnézni a sírhelyet. Van egy térképem, és ebből ki lehet olvasni, hogy melyik sír hol van. Ezután mentem az egyházhoz bejelenteni a sír helyét. Majd következett a halott előkészítése a temetésre, a ravatalozás, majd a végtisztesség megadása. Ehhez én adtam ki a koporsót és temetkezési kellékeket, melyeket a cég katalógusából lehet kiválasztani.
– Mi a temetkezési vállalkozó teendője, amikor bejelentik a halálesetet
– Megkeresett vagy felhívott a család, hogy meghalt a hozzátartozója. Ilyenkor az első kérdésem az, hogy orvos látta-e. Mivel csak ezt követően szabad elszállítani a halottat.
– A háziorvos véleménye elég ilyenkor?
– Ha éjszaka hal meg az illető, akkor az ügyelet, ha nappal, akkor általában az orvosa. Ő ad egy papírt arról, hogy az illető szállítható. Ezután elviszem a szállítókoporsóban a temetőbe és betesszük a hűtőbe.
– Ez milyen hideg?
– Megfagy a halott, tehát mínusz 1 fok legalább.
– Boncolást kell végezni minden esetben?
– Nem, csak akkor, ha a háziorvos elrendeli, de az nem itt történik, hanem Kiskunhalason. Akkor rendelheti el, ha váratlanul hal meg valaki, és nem ismeri az orvos a betegségeit.
– Mi történt ezután?
– Megmondta a család a temetés idejét, ekkor kivettük a halottat, majd mosdatás, fürdetés és öltöztetés következett. Rendbe rakva tettük a koporsójába.
– Hogyan küzdhető le a hullamerevség?
– Ez a halál után néhány órával áll be, és is ilyenkor nem mozdítható a halott. Ez a merevség egy idő után kiáll belőle, kihűl a test és akkor már szépen öltöztethető. Nem kell tehát eldarabolni a ruhát, meg erőlködni!
– Milyen ruhákat szoktak adni a halottra?
– A legszebbeket. Mindenkinek a korához méltót. Egy nyolcvanévesre nem adnak világos ruhát, egy fiatalra nem adnak feketét.
– Vannak-e különleges kérések?
– Például a bor! Volt olyan, aki kérte a koporsóba. Más is van, például odajött hozzám az illető, hogy ha ő meghal, akkor ez a ruha legyen rajta, égjenek kandeláberek, stb. Ezeket igyekeztem is teljesíteni.
– Mi a helyzet a cigányoknál?
– Amikor egy ilyen bácsit temettünk, ott láttam, hogy pénzt tettek be a koporsóba a hozzátartozók a ravatalnál. De a protestánsok között nincs sok cigány, úgyhogy erről többet nem tudok.
-Volt olyan, hogy valaki még életében megrendelte a koporsóját és a többi kelléket, és netalán hazavitte?
– Egyetlen egy néni volt olyan, aki három éven keresztül tároltatta nálunk a kiválasztott koporsóját, ami nagyon megtetszett neki, és ezért kérte. Becsomagoltuk, és betettük a garázsba. Amikor eljött az idő, akkor aztán ebben temettük el.
– A földbe milyen anyag kerülhet?
– Csak olyan, ami lebomlik. Ilyen a koporsó, a szemfedél, sőt maga az átlátszó fólia is, amiben a halottat kiadja a kórház. Ez a szabály.
– Milyen dolog ismerős halottat, vagy akár hozzátartozót ellátni?
– Az első halottam az öcsém volt. Nem is voltam magamnál, padlót fogtam rögtön. De ezt is el kellett végezni. Itt mindenkivel egyenlően bántunk. Ha valaki úgy hal meg, hogy nincs neki senkije, az is egy ember. Inkább gond a kor. Mert ha valaki 70-80 éves, hát Istenem, leélte az életét, meghalt, ez a világ rendje. De már a fiatalok esetében, ha a halott 20 éves vagy akár gyerek, az nagyon megrázó.
– A ravatalozóba hogyan kerül a halott?
– Bent fekszik a koporsóban és legalább a szemfedéllel le van takarva. Aki meg akarja nézni még utoljára, az odamegy, felhajthatja és megnézheti. Reggel, mikor fölravataloztunk, nyitva az ajtó és bárki bemehetett.
– Régen tartottak Vadkerten éjszakai virrasztást. A ravatalozóban van-e erre igény?
– A cigányoknál virrasztanak még éjszaka, de otthon, a halott pedig a ravatalozóban van. A magyarok reggel jönnek, mire kész a ravatal, és felváltva ott vannak a halott mellett a temetésig. Olyan is van, hogy csak a felravatalozásra jön ki a család, aztán miután megnézték, lezáratják a koporsót és hazamennek.
– A hűtőkamra kialakítása miatt szűnt meg a halott otthoni tárolása, illetve a virrasztás?
– Nem, sokkal hamarabb. Akkor még nem volt hűtőkamra a ravatalozóban, hanem Kiskőrösről hordtak jeget, azzal hűtötték a testet. Az aztán olvadt, edényekbe gyűjtötték a vizet, de a szag sem volt kellemes. Ezért kellett aztán a hűtőkamra. Ez az éjszakai virrasztás szerintem egészségügyi okok miatt szűnt meg: a mai ember már másként gondolkodik, mint eleink ezelőtt 80-100 évvel.
– A sírásásnál mire kell figyelni?
– Itt a homokos talajon nagy a beomlás veszélye. A sír úgy legyen szétszedve, hogy ha nem pilléren van, nehogy rádőljön a sírgödörre. Ez nem az én munkaköröm, de azért nem árt odanézni, hogy rendben van-e minden.
– Maga a temetés hogyan történik? Milyen irányban fekszik például a halott?
– A soltvadkert protestáns temetőben fejjel mindig a város irányában. Ha jól tudom, három személy van megfordítva, hogy ők ne fejjel legyenek a város felé, hanem nézzenek Vadkertre. Ez volt a család kérése. A fejfát mindig úgy szúrtam le, hogy aki a sírhoz áll, el tudja olvasni a szövegét. Ha kettes sírról van szó, akkor a férfi mindig baloldalt, a nő mindig jobboldalt fekszik.
– A sírásóval, temetkezési vállalkozóval kapcsolatban élnek egyes téveszmék. Van-e olyan ember, aki nem fog önnel kezet?
– Volt egy ember, aki azt mondta, hogy velem nem fog kezet, mert az neki a halálát jelenti. Aztán az is előfordult, hogy elmentem egy házhoz valami egész mást intézni, és már rohantak oda a szomszédok, hogy „Jaj, ki halt meg, hogy itt a Rózsa Imre?!”. De legalább ilyenkor jobban örültek, hogy mindenki életben van. Egyébként pedig éjjel-nappal készenlétben voltam, be volt kapcsolva a telefon, mert bármi történhetett. Az is gyakran előfordult, hogy csak érdeklődtek, tanácsot kértek, mivel az emberek jó része nincs tisztában azzal, hogy mi a teendő a haldoklóval, majd pedig az elhunyttal kapcsolatban.
Végül a nyugdíjba vonuló temetkezési szakember elmondta a visszásságokat és a nehéz pillanatokat is. Az éjszakai „riadókat”, amikor a nyomozók hívták a talált halott elszállítására, a sírkövekkel telezsúfolt temetőket, ahol éppen csak nem estek el a koporsó sírhoz vitele közben, ráadásul ónos esőben, és sajnos a gyerektemetéseket, melyek a legmegrázóbb alkalmak. És bizony itt nem lehet bakizni, Végül feleségével egymásra nézve így zárták a beszélgetést: A 24 év nehéz volt, elég volt, de emelt fővel mehetnek végig a városon, mert mindenkinek igyekeztek segíteni a nehéz napokban.
K. L.
